„Nem tisztelsz engem! Egy kutya miatt nem jöttél el köszönteni!” – anyósom haragja és az én fájdalmam

„Nem tisztelsz engem! Egy kutya miatt nem jöttél el köszönteni!” – csattant fel Irén néni hangja a telefonban, olyan erővel, hogy még a kezemben remegő készülék is mintha összerándult volna. A nappali sarkában ott feküdt Bodri, a mi öreg pulink, akinek már csak órái voltak hátra. A könnyeim csorogtak, de Irén néni ebből semmit sem érzékelt – vagy nem is akart.

– Irén néni, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már belelendült.

– Mindenki eljött volna! Mindenki! Csak te vagy ilyen önző! – vágta hozzám. – A fiamat is elcsábítottad, most meg már egy kutya is fontosabb nálam!

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jeges eső. Ott ültem a panelban Zuglóban, a férjem, Gábor épp a munkahelyén próbált közvetíteni köztünk, de tudtam: ezt a harcot nekem kell megvívnom. A háttérben Bodri halkan nyüszített. Letettem a telefont, és csak néztem magam elé.

Az egész hét egy rémálom volt. Bodri már napok óta nem evett rendesen. Az állatorvos szerint daganat van a hasában, nincs mit tenni. Gábor próbált erős lenni, de láttam rajta is a fájdalmat. Nekem Bodri volt az első igazi családom: még főiskolásként hoztam el az Illatos útról, amikor mindenki azt mondta, hogy egyedülállóként őrültség kutyát tartani. De Bodri volt az egyetlen, aki mindig örült nekem, akihez bármikor odabújhattam.

Irén néni viszont sosem értette ezt. Szerinte az állatok csak „haszonlények”, vagy „piszkos dögök”, akik csak bajt okoznak. Amióta Gáborral összeházasodtunk, minden családi eseményen éreztette velem: én vagyok az idegen. „A mi családunkban rend van!” – mondogatta gyakran. „Nálunk mindenki tudja a helyét.”

A születésnapja minden évben egyfajta vizsga volt számomra. Már hetekkel előtte jöttek az üzenetek: „Ugye jössz segíteni?” „A tortát idén te sütöd?” „A vendégeknek valami különlegességet kéne főzni!” Ha nemet mondtam volna, Gábor kapta meg helyettem a fejmosást. Így hát mindig mentem – cipekedtem, főztem, mosogattam, miközben Irén néni minden mozdulatomat kritizálta.

De most… most nem mentem. Nem bírtam volna Bodrit magára hagyni az utolsó óráiban. Gábor végül egyedül ment el az anyjához – ő is tudta, hogy nekem most Bodri mellett a helyem.

Aznap este Bodri rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel. Odakuporodtam mellé a földre, simogattam a fejét, és halkan dúdoltam neki egy régi dalt. Hajnalban ment el. Ott voltam vele végig.

Reggel Gábor hazaért Irén nénitől. Láttam rajta, hogy fáradt és ideges.

– Anyám ki van akadva – mondta halkan. – Szerinte megaláztad őt mindenki előtt.

– És te mit mondtál neki? – kérdeztem.

– Hogy most nem ez számít. Hogy Bodri családtag volt.

Gábor átölelt, de éreztem: ő is két tűz között van. Szeretett volna békét, de tudta, hogy ez most nem rajtam múlik.

Másnap reggel jött az első üzenet Irén nénitől: „Remélem, jól alszol! Én miattad szégyenkeztem tegnap!” Majd újabbak: „A családodban nincs tisztelet?” „Egy kutya fontosabb nálad?”

Próbáltam nem válaszolni. De aztán felhívott – és ott tört el bennem valami.

– Irén néni – mondtam remegő hangon –, Bodri meghalt. Nagyon fáj. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni magánál, de nem hagyhattam magára.

– Ne dramatizálj már! Egy kutya! Az emberek fontosabbak! – vágott vissza.

– Nekem ő is családtag volt – suttogtam.

– Akkor ne számíts rám semmiben! – csattant fel.

Letettem a telefont. Gábor csendben figyelt.

– Meddig kell ezt tűrnöm? – kérdeztem tőle sírva. – Miért kell mindig mindent az ő kedvére tenni?

Gábor csak sóhajtott:

– Tudod, milyen… Mindig mindent irányítani akar.

Aznap este elővettem egy régi fényképet: én és Bodri a Városligetben. Eszembe jutott minden séta, minden közös pillanat. És eszembe jutott az is, hányszor éreztem magam kívülállónak Gábor családjában.

A következő napokban Irén néni tovább ostromolt: üzenetekkel, telefonhívásokkal bombázott engem és Gábort is. A családi csoportban is célozgatott: „Bezzeg más menyek tudják mi az illendőség!” A sógornőm, Ági privátban írt: „Ne vedd magadra! Anyu mindig ilyen volt.”

De én már nem bírtam tovább. Egy este leültem Gáborral:

– Én ezt így nem tudom tovább csinálni – mondtam ki végre hangosan. – Nem akarok olyan családot építeni, ahol mindig csak alkalmazkodnom kell valakihez, aki sosem fogad el olyannak, amilyen vagyok.

Gábor sokáig hallgatott.

– Akkor mit szeretnél? – kérdezte végül halkan.

– Hogy te állj mellém. Hogy ne kelljen félnem attól, hogy ha nemet mondok anyádnak, akkor te is ellenem fordulsz.

Gábor bólintott:

– Igazad van. Elég volt ebből.

Másnap Gábor felhívta az anyját:

– Anya, mostantól hagyd békén Zsuzsit! Ha nem tudod elfogadni a döntéseit, akkor inkább ne beszéljetek egy ideig.

Irén néni persze megsértődött. A család többi tagja is próbált békíteni: „Majd elmúlik!” „Ne haragudj rá!” De én már nem akartam visszalépni.

Hetek teltek el így. Eleinte furcsa volt: hiányzott még az is, hogy bosszankodhassak Irén néni miatt. De aztán lassan megkönnyebbültem. Több időm lett magamra és Gáborra. Elmentünk kirándulni Dobogókőre – csak ketten –, és először éreztem azt igazán: szabad vagyok.

Egy este Gábor odabújt hozzám:

– Tudod… lehet, hogy most haragszik rád anyám… de én büszke vagyok rád. Hogy kiálltál magadért… és Bodriért is.

Elmosolyodtam könnyes szemmel:

– Szerinted valaha megérti majd? Hogy amit elveszítünk – legyen az ember vagy állat –, az mind fájdalom? Vagy örökre csak önmagát fogja sajnálni?

Ti mit gondoltok? Meddig kell tűrni egy mérgező családtag viselkedését? És lehet-e valaha igazi béke ott, ahol nincs empátia?