A nyaralás, ami mindent megváltoztatott: Egy anyós árnyékában

– Már megint nem jól csinálod, Zsuzsa! – csattant fel anyósom hangja, miközben a reggeli rántottát próbáltam elkészíteni a kis balatoni nyaraló konyhájában. A villa a kezemben megremegett, ahogy hátrafordultam. Ott állt mögöttem, karba tett kézzel, szúrós tekintettel.

– Szerintem így is jó lesz, Márta néni – próbáltam halkan, de a hangom elárulta a feszültséget.

A férjem, Gábor, az asztalnál ült, újságot olvasott, mintha semmit sem hallana. A gyerekek még aludtak, csak mi hárman voltunk ébren. Már az első nap óta éreztem, hogy ez a nyaralás nem lesz olyan idilli, mint amilyennek elképzeltem.

Amikor Gábor először felvetette, hogy idén együtt menjünk le a Balatonra az anyjával, tiltakozni akartam. De aztán láttam rajta, mennyire szeretné, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a nagymamához. Meggyőztem magam: kibírom azt a két hetet. Hiszen mindannyian felnőttek vagyunk, nem lehet olyan nehéz.

De már az első reggel kiderült, mennyire naiv voltam. Márta néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan öltöztetem a gyerekeket, sőt még abba is, milyen fürdőruhát veszek fel. Gábor pedig csak hallgatott. Néha rám nézett bocsánatkérően, de sosem állt ki mellettem.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültünk a teraszra egy pohár borral. Próbáltam beszélgetni Gáborral.

– Nem érzed, hogy Márta néni túl sok mindenbe beleszól? – kérdeztem óvatosan.

– Tudod, milyen – vonta meg a vállát. – Mindig ilyen volt. Majd elmúlik.

– De nekem ez nagyon nehéz – suttogtam. – Úgy érzem, mintha nem lennék elég jó.

Gábor csak sóhajtott, és visszament a házba. Egyedül maradtam a sötétben, és először éreztem azt, hogy valami végleg megváltozott bennem.

A következő napokban Márta néni egyre többször kritizált. A gyerekek előtt is megjegyzéseket tett: „Bezzeg az én időmben…” vagy „Én sosem engedtem volna ilyet…” A gyomrom görcsbe rándult minden alkalommal.

Egy délután a parton ültem a homokban, néztem a vizet. A kislányom, Anna odajött hozzám.

– Anya, miért vagy szomorú? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt.

Aznap este eldöntöttem: beszélek Márta nénivel. Amikor Gábor elment sétálni a fiúkkal, bementem hozzá a nappaliba.

– Szeretnék valamit megbeszélni – kezdtem remegő hangon.

Felnézett az újságjából.

– Úgy érzem, hogy nagyon sokszor kritizál engem. Ez nekem fáj – mondtam ki végül.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán felcsattant:

– Én csak segíteni akarok! Ha nem bírod elviselni, az a te bajod!

Könnyek szöktek a szemembe. Felálltam és kimentem a teraszra. Ott talált rám Gábor.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Nem bírom tovább – mondtam ki végül. – Vagy hazamegyek holnap a gyerekekkel, vagy te beszélsz anyáddal.

Gábor először csak állt némán. Aztán bement a házba. Hallottam, ahogy veszekednek. Soha nem hallottam még így kiabálni őket egymással.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Márta néni szótlanul ült az asztalnál. Gábor rám nézett:

– Anyám holnap hazamegy Budapestre – mondta halkan.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de helyette csak üresség maradt bennem. Vajon tényleg ezt akartam? Vajon nem veszítettem el valamit örökre?

A nyaralás hátralévő napjai csendben teltek. A gyerekek játszottak, mi Gáborral próbáltunk beszélgetni, de valami megtört közöttünk. Hazafelé az autóban azon gondolkodtam: vajon lehet-e újraépíteni azt, amit egy ilyen nyár lerombolt?

Most itthon ülök egy csésze teával az ablakban és azon tűnődöm: hol húzódik a határ önfeladás és önvédelem között? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre jó anya, jó feleség és jó meny lenni ebben az országban?