Az eltűnt sírkő: Egy anya vallomása és a falu titka
– Hova tűnt Tamás sírköve? – kérdeztem remegő hangon, miközben a temetőben álltam, a nedves földön, ahol mindig gyertyát gyújtottam a fiam emlékére. A szívem hevesen vert, a kezem ökölbe szorult. A sírhely üres volt, csak néhány letaposott virág és egy összetört mécses jelezte, hogy valaha ott állt valami.
Az egész testem remegett. Nem értettem, hogyan történhetett ez meg. Évekig spóroltam minden forintot, hogy Tamásnak méltó emléket állíthassak. Mindenki tudta a faluban, mennyit jelentett nekem az a sírkő – egyedileg faragott, rajta a kedvenc idézetével: „A szeretet örök.” Most pedig nyoma sem volt.
Hazafelé menet a gondolataim csak kavarogtak. A temető gondnoka, Sándor bácsi csak vállat vont: – Nem láttam semmit, Ivett. Talán valami vandálok… – mondta, de a tekintete elfordult. Éreztem, hogy titkol valamit.
Otthon anyám várt rám. – Mi történt, kislányom? Olyan sápadt vagy… – kérdezte aggódva.
– Eltűnt Tamás sírköve – suttogtam.
Anyám szeme megtelt könnyel. – Ezt nem hagyhatod annyiban! Menj el a polgármesterhez! – mondta határozottan.
Másnap reggel már ott ültem a polgármesteri hivatalban. Katalin néni, a polgármester asszony, kedvesen fogadott, de amikor elmondtam neki, mi történt, az arca megkeményedett.
– Tudod, Ivett, mostanában sok furcsaság történik a faluban. Nemrég Lajos bácsi is panaszkodott, hogy eltűntek virágok a felesége sírjáról. De sírkövet… az már több mint furcsa.
Aznap este nem tudtam aludni. Tamás fényképe ott állt az éjjeliszekrényemen. Eszembe jutottak a közös séták az erdőben, ahogy nevetett, amikor először biciklizett el egyedül. A gyász újra rám nehezedett.
A következő napokban mindenkit megkérdeztem a faluban. A szomszédom, Marika néni azt mondta:
– Láttam egy fehér furgont a temető körül múlt héten éjjel. De nem mertem szólni senkinek.
Egyre több pletyka terjedt el: valaki azt mondta, hogy sírköveket lopnak és eladják őket városban újrahasznosításra. Mások szerint valaki személyes bosszút akart állni rajtam.
Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Sándor bácsi. Zavartan toporgott az ajtóban.
– Ivett… beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk az asztalhoz. Sándor bácsi keze remegett.
– Tudom, ki vitte el a sírkövet. De félek kimondani… – kezdte.
– Kérem, mondja el! – könyörögtem.
– A polgármester asszony férje… tartozása volt egy vállalkozónak. Megígérte neki néhány sírkő fejében rendezi az adósságot. A te fiad sírköve volt az egyik legértékesebb… – suttogta.
A döbbenet szinte földhöz vágott. Hát ezért került le Tamás emléke? Egy adósság miatt? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?
Másnap reggel bementem a hivatalba. Katalin néni ott ült az íróasztalánál. Amikor meglátott, elsápadt.
– Tudom az igazat – mondtam halkan. – Kérem, adja vissza Tamás sírkövét!
Könnyek jelentek meg a szemében.
– Ivett… nem tudom visszaadni. Már elvitték Budapestre… eladták…
A falu hamarosan megtudta az igazságot. Az emberek felháborodtak; soha nem láttam még ekkora összetartást. Petíciót indítottak Katalin néni lemondatására. A férje eltűnt a faluból; senki sem látta többé.
De Tamás sírköve sosem került elő. Egy nap azonban egy idegen érkezett hozzám: egy fiatal nő, aki Budapesten dolgozott egy temetkezési cégnél.
– Ön Ivett? – kérdezte.
– Igen…
– Találtunk egy sírkövet raktárunkban… rajta ez áll: „A szeretet örök.” Megkerestük a készítőt, ő mondta el a történetét.
Elhozták nekem Tamás sírkövét. Amikor újra felállítottuk a helyére, az egész falu ott volt velem. Mindenki hozott egy szál virágot; együtt sírtunk és nevettünk.
Azóta más lett minden. Az emberek jobban figyelnek egymásra; ha valaki bajba kerül, nem fordítják el a fejüket. Én pedig minden nap kimegyek Tamáshoz, és tudom: bármi is történt, az emléke örökké él bennem.
De vajon mennyi titkot rejtenek még ezek a régi falak? És hányan hordoznak magukban olyan fájdalmat, amit sosem mernek kimondani?