Szívem otthontalansága: Barna története, a magyar fiú, akit elhagytak

– Miért nem jön értem senki? – suttogtam a kórházi ágyon fekve, miközben a nővér, Katalin néni, megsimogatta a hajamat. A fehér falak visszhangozták a sírásomat. Akkor még csak három hónapos voltam, de valahogy már akkor is éreztem, hogy valami hiányzik. Később tudtam meg: anyám otthagyott a szolnoki kórházban, apám nevét sem írták be a papírokra. A nevem Barna lett, mert aznap éppen egy barna levelű fa alatt találtak rám.

Gyermekotthonban nőttem fel. A reggelek mindig ugyanúgy kezdődtek: csengőszó, gyors mosakodás, sorakozó. A nevelők – főleg Ilona néni – próbáltak kedvesek lenni, de a szemükben mindig ott volt valami távoli szomorúság. Az idősebb fiúk gyakran csúfoltak: „Te vagy az, akit még az anyja sem akart!” – harsogta egyszer Gábor, miközben ellökte előlem a reggelimet. Aznap este sírva aludtam el, és megfogadtam: egyszer majd megtudom, ki vagyok én valójában.

Tízéves koromban nevelőszülőkhöz kerültem. Zsuzsa és Lajos befogadtak a kis alföldi falujukba, Tiszakécskére. Az első hónapokban minden új volt: saját szoba, meleg vacsora, családi vasárnapok. De valahogy mindig kívülállónak éreztem magam. Zsuzsa néni gyakran mondta: „Barna, itt most már otthon vagy.” De amikor Lajos bácsi egyszer részegen hazajött és azt kiabálta: „Nem kellett volna idehozni ezt az idegent!”, akkor rájöttem, hogy sosem leszek igazán közéjük tartozó.

Az iskolában sem volt könnyebb. A gyerekek hamar megtudták, hogy „állami gyerek” vagyok. Egyik nap az udvaron András odalépett hozzám:
– Te tényleg nem tudod, ki az anyád?
– Nem – feleltem halkan.
– Akkor te senki vagy! – nevetett fel gúnyosan.

A tanárok próbáltak segíteni, de legtöbbször csak sajnálkozva néztek rám. Egyedül magyarórán éreztem magam otthon: ott legalább a könyvek világában elbújhattam.

Tizenhat évesen visszakerültem a gyermekotthonba. Zsuzsa néni beteg lett, Lajos bácsi pedig nem vállalta tovább a nevelésemet. Újra ugyanazok a rideg falak, ugyanaz a reggeli sorakozó. Egy este az ablakon át néztem a csillagokat, és azon gondolkodtam: vajon anyám is nézi most őket valahol? Vajon gondol rám?

Felnőttként Budapestre költöztem. Albérletben laktam, kétkezi munkát vállaltam egy építkezésen. Minden hónapban félretettem egy keveset, hogy egyszer majd megkereshessem a gyökereimet. Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat, és bementem az anyakönyvi hivatalba.

– Szeretném megtudni, ki az édesanyám – mondtam remegő hangon.
A hivatalnok hosszan nézett rám.
– Tudja, hogy ez nem lesz könnyű? Sokszor nem találunk semmit.
– Tudom – feleltem. – De muszáj megpróbálnom.

Hónapokig tartott a keresés. Végül egy régi iratban megtaláltam anyám nevét: Kovács Mária. Egy szolnoki panelházban lakott. Elmentem hozzá. Az ajtóban egy középkorú nő állt, fáradt szemekkel.
– Maga Barna? – kérdezte halkan.
– Igen… én vagyok.
Csend lett. Mária leültetett a konyhába. Hosszan hallgattunk.
– Nem tudtam volna felnevelni – mondta végül könnyek között. – Túl fiatal voltam… Apád elhagyott…
Nem tudtam haragudni rá. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni: most először ülök szemben azzal az emberrel, aki életet adott nekem.

Azóta is keresem a helyemet ebben a világban. Van munkám, albérletem, néhány barátom. De amikor hazamegyek este, gyakran érzem azt az ürességet belül. Vajon mit jelent igazán a család? Lehet-e szeretetet választani ott, ahol sosem volt alapja?

Talán sosem lesz igazi válaszom erre. De minden nap újra próbálkozom.

„Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni azt, amit gyerekként elveszítettünk? Vagy örökre hiány marad bennünk?”