Ébredés a sötétségből: Egy magyar lány visszatérése az életbe húsz hónap kóma után
– Dóra, hallasz engem? – Apám hangja reszketett, miközben ujjai lassan végigfutottak a gitár húrjain. A kórterem ablakán túl szürke volt az ég, a tél már rég beköltözött Budapestre. Anyám a sarokban ült, kezében egy összegyűrt zsebkendővel, és minden reggel ugyanazt a kérdést tette fel magának: „Vajon ma történik valami csoda?”
Nem tudtam válaszolni. Legalábbis nem úgy, ahogy szerették volna. Húsz hónapja feküdtem mozdulatlanul, csövek és gépek között, egy autóbaleset után, amiről semmit sem tudtam. Az orvosok azt mondták, kevés az esélyem. De apám nem adta fel. Minden nap elhozta a régi gitárját, azt, amin gyerekkoromban tanított játszani. Minden nap ugyanazokat a dalokat játszotta: Omega, Illés, Kispál és a Borz. Néha halkan dúdolt is hozzá, néha csak sírt.
A családunk széthullott. A nővérem, Anna, egyre ritkábban jött be hozzám. Anyám és apám között feszültség volt, amit a csend is kiabált. Egyik este hallottam, ahogy anyám suttogva mondja apámnak:
– László, el kell engednünk őt. Nem bírjuk tovább.
Apám csak annyit felelt:
– Nem adom fel. Dóra hall engem. Érzi, hogy itt vagyunk.
A testem fogoly volt, de az elmém néha felszínre tört. Álmodtam: arról, hogy újra sétálok a Margitszigeten, hogy nevetek Annával a Városligetben, hogy apám karjaiban ringat a zene. Ezek az álmok tartottak életben.
Egyik reggel valami megváltozott. Apám éppen az „Egy lány sétál a domboldalon” című dalt játszotta, amikor hirtelen könnycsepp gördült le az arcomon. Anyám felsikoltott:
– Mozdult! Laci, nézd! Mozdult!
Az orvosok rohantak be, vizsgálni kezdtek. Nem tudtam beszélni, de éreztem: valami történt. Aznap este Anna is bejött. Leült mellém és halkan sírva mondta:
– Dóri, kérlek, gyere vissza hozzánk! Annyira hiányzol…
Az elkövetkező hetekben egyre többször éreztem, hogy visszatérek. Először csak az ujjam mozdult meg apám gitárjátékára, aztán már a szemem is kinyitottam. Az első szó, amit kimondtam, az volt: „Apa”.
A családunk újra összegyűlt az ágyam körül. Anyám sírt örömében, Anna mosolygott és szorította a kezem. Apám pedig csak játszott tovább – most már együtt énekeltünk.
De nem volt minden egyszerű. A felépülés lassú és fájdalmas volt. Újra kellett tanulnom járni, beszélni. Anna sokszor türelmetlen volt:
– Miért nem megy gyorsabban? – kérdezte anyámat.
Anyám csak annyit mondott:
– Adjunk időt neki! Dóra már így is csodát tett.
A családunkban még mindig ott voltak a régi sebek. Apám sokszor túlterhelte magát; anyám néha magába zárkózott. De minden este együtt ültünk le: apám gitározott, én pedig próbáltam vele énekelni.
Egy év telt el azóta, hogy felébredtem. Ma már újra sétálok a Margitszigeten – lassan, de biztosan. Anna velem van; néha még mindig sírunk együtt a múlt miatt. De megtanultuk értékelni az apró örömöket: egy közös reggeli kávét, egy nevetést a régi családi fotók felett.
Sokan kérdezik tőlem: „Hogy bírtad ki?” Nem tudom pontosan megmondani. Talán azért, mert sosem voltam igazán egyedül. A zene és a szeretet tartott életben.
Most már tudom: az élet törékenyebb, mint gondoltam. De minden nap új esély arra, hogy szeressünk és megbocsássunk egymásnak.
Vajon hányan adnák fel ilyen helyzetben? És hányan harcolnának tovább – akár csak egy dal erejéig is?