Amikor a múlt visszatér: Egy anya harca a fia boldogságáért

– Anya, ki az a bácsi az ajtóban? – Marci hangja remegett, ahogy a konyhaajtóban állt, kezében a félig megevett kakaós csigával. Az ablakon túl zuhogott az eső, mintha az ég is tudta volna, hogy valami rossz készülődik. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Gábort a lépcsőházban. Tíz éve nem láttam. Tíz éve nem hallottam felőle. Most pedig itt állt, vizesen, borostásan, ugyanazzal a szomorú tekintettel, amivel annak idején elment.

– Menj be a szobádba, Marci – mondtam halkan, de határozottan. A fiam arcán zavart és kíváncsiság keveredett. – De anya… – kezdte, de csak intettem. Hallotta a hangomban azt a rejtett pánikot, amit próbáltam elfojtani.

Gábor nem szólt semmit, csak nézett rám. Az ajtófélfába kapaszkodott, mintha attól várna erőt. – Beszélhetnénk? – kérdezte végül rekedten.

– Mit akarsz itt? – sziszegtem. Az elmúlt évek minden fájdalma, minden magányos éjszaka ott feszült bennem. – Tíz évig nem kerestél minket. Most meg csak úgy ideállsz?

– Tudom… Tudom, hogy nincs jogom… – dadogta. – De muszáj volt látnom őt. Muszáj volt látnom téged is.

A lakásban fojtogató csend lett. A konyhaasztalon ott hevert Marci matekfüzete, mellette egy bögre kihűlt tea. Az életünk apró rendje most darabokra hullott.

– Nem tudod, mit tettél velünk – mondtam halkan. – Nem tudod, mennyit sírtam miattad. Hogy mennyit kérdezett rólad… És én mindig csak annyit tudtam mondani: „Apa messze van.”

Gábor lehajtotta a fejét. – Hibáztam. Gyáva voltam. De most szeretném jóvátenni…

Felnevettem – keserűen, fáradtan. – Jóvátenni? Mit gondolsz, ez ilyen egyszerű? Hogy csak visszajössz, és minden rendben lesz?

Aztán Marci hangja szűrődött ki a szobából: – Anya, mikor jöhetek ki?

Gábor összerezzent. – Hadd lássam őt… Kérlek.

Nem tudtam mit tegyek. A szívem egyszerre akart ordítani és sírni. Végül kinyitottam Marci ajtaját.

– Marci, van valaki, akit meg kell ismerned – mondtam remegő hangon.

A kisfiam óvatosan lépett ki. Gábor letérdelt elé.

– Szia Marci… Én vagyok az apukád.

Marci csak nézett rá nagy barna szemeivel. – Miért nem voltál itt soha? – kérdezte halkan.

Gábor könnyeivel küszködött. – Hibáztam… De most itt vagyok.

Aznap este anyám hívott fel. – Hallottam, hogy Gábor visszajött – mondta számonkérően. – Ugye nem engeded vissza az életetekbe? Emlékszel, mit tett veled? Emlékszel arra az éjszakára?

– Emlékszem, anya – suttogtam. – De Marcinak joga van tudni, ki az apja.

– És neked jogod van boldognak lenni! Ne hagyd, hogy újra összetörje a szívedet!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Marci álmában motyogott: „Apa…” Néztem őt, ahogy békésen szuszogott, és azon gondolkodtam: vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy megvédjem őt mindentől?

A következő hetekben Gábor próbált közeledni. Elvitte Marcit fagyizni a Duna-partra, együtt nézték a Fradi meccset a tévében. Marci boldog volt – de én minden alkalommal rettegtem: mi lesz, ha Gábor újra eltűnik?

Egy este Marci odabújt hozzám lefekvés előtt.

– Anya… Ugye most már mindig lesz apukám?

Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a haját.

A családom közben egyre jobban nyomást gyakorolt rám.

– Nem engedheted vissza! – mondta a nővérem, Zsuzsa. – Gondolj magadra is! Nem csak Marciról szól ez az egész!

De én csak Marcira tudtam gondolni. Az ő boldogságára.

Egy este Gábor megállt az ajtóban.

– Szeretlek még mindig – mondta halkan. – Szeretném újra felépíteni mindazt, amit elrontottam.

Néztem őt: azt az embert, aki egyszer már összetörte a szívemet… de aki most talán tényleg változott.

– Nem tudom, Gábor… Nem tudom, képes vagyok-e újra bízni benned.

Ő csak bólintott.

Azóta minden nap harcolok magammal: mi fontosabb? Megvédeni magamat és Marcit egy újabb csalódástól? Vagy megadni neki azt az apát, akire mindig is vágyott?

Talán nincs jó válasz erre… De vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? És ha igen… hogyan lehet újra hinni abban, hogy valaki tényleg megváltozott?