A szívem kétszer tört össze: Hogyan lett az amerikai álomból rémálom

– Miért nem érted meg, hogy nekem is vannak álmaim? – kiáltottam Tamásra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A falióra kattogása szinte elnyomta a hangomat, de Tamás csak dühösen legyintett.

– Neked mindig csak az a fontos, amit te akarsz! – vágott vissza, majd becsapta maga mögött az ajtót. Az üveg megremegett, én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy a férjem, akivel tíz éve együtt voltam, egyszerűen kisétál az életemből.

Aznap este nem aludtam. A lakás üres volt, mintha minden emlék és melegség kiszivárgott volna belőle. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Kislányom, ne siess a döntésekkel, mert egyszer megbánod.” De én már döntöttem. Másnap reggel Tamás elvitte a ruháit, és csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom.”

A válás gyorsan ment, de a lelkem lassan gyógyult. A barátnőim próbáltak vigasztalni – Zsuzsa hozott levest, Kata meghívott moziba –, de én csak üresen bámultam magam elé. Egyik este aztán kaptam egy üzenetet egy régi ismerőstől: András volt az, aki már tíz éve Amerikában él. „Szia Réka! Rég hallottam felőled. Hogy vagy?”

Először csak udvariasan válaszoltam, de aztán egyre többet beszélgettünk. András mindig tudta, mit mondjon, hogy mosolyogjak. Mesélt arról, milyen az élet Clevelandben, hogy mennyire hiányzik neki a magyar kenyér és a Balaton. Egy idő után úgy éreztem, mintha újra lenne remény.

– Gyere ki hozzám! – írta egy este. – Itt új életet kezdhetnél.

Sokáig gondolkodtam. Anyám féltett: „Réka, ne menj el ilyen messzire! Mi lesz veled idegenben?” De én már nem bírtam tovább abban a lakásban, ahol minden Tamásra emlékeztetett. Eladtam mindent, amit lehetett, és vettem egy repülőjegyet.

Az első napok Amerikában olyanok voltak, mint egy álom. András elvitt Niagara-vízeséshez, magyar étterembe vitt vacsorázni. De ahogy teltek a hetek, valami megváltozott.

– Miért nem keresel munkát? – kérdezte egy reggel András.

– Próbálok, de nem könnyű… – válaszoltam halkan.

– Itt nem lehet csak úgy ülni! – csattant fel.

Egyre többet veszekedtünk. András fáradtan járt haza a gyárból, én pedig magányosan ültem a kis lakásban. Hiányzott az otthonom, az anyám főztje, a barátaim nevetése. Próbáltam beilleszkedni – jártam magyar közösségbe, dolgoztam takarítóként –, de mindig kívülállónak éreztem magam.

Egy este András részegen jött haza.

– Miért vagy még mindig itt? – kérdezte gúnyosan. – Nem illettél ide soha.

A szívem összeszorult. Rájöttem, hogy megint ugyanazt érzem: nem vagyok elég jó senkinek. Másnap összepakoltam a bőröndömet. Nem szóltam senkinek – csak egy cetlit hagytam az asztalon: „Sajnálom.”

Hazarepültem Budapestre. Az anyám sírva ölelt át a reptéren.

– Tudtam, hogy visszajössz – suttogta.

Azóta eltelt két év. Újra dolgozom egy könyvesboltban, esténként Zsuzsával sétálunk a Margitszigeten. Néha még mindig eszembe jut Tamás vagy András – vajon hol rontottam el? Vajon tényleg lehet újrakezdeni bárhol a világon, vagy mindig magunkkal visszük a múltunkat?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán új életet kezdeni egy idegen országban? Vagy előbb önmagunkkal kellene kibékülnünk?