A végrendelet, ami mindent elvett tőlem: Mária története Szolnokról
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, András! – kiáltottam a nappali üres csendjébe, miközben a kezemben szorongattam azt a hivatalos borítékot, amit az ügyvédtől kaptam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az asztalon ott feküdt András végrendelete, benne egy név, amit soha nem hallottam: Farkas Ilona. Ki ez a nő? Miért kapta meg mindazt, amiért együtt dolgoztunk évtizedeken át?
A temetés után mindenki csak sajnált, de senki nem tudta, hogy a gyász mellett milyen düh és kétségbeesés tombol bennem. Anyám próbált vigasztalni:
– Mária, biztosan valami félreértés történt. András szeretett téged.
De én csak a papírt bámultam. „A családi pékség teljes tulajdonjoga Farkas Ilonát illeti.” A pékség! Az én kezem munkája is benne volt minden vekniben, minden pogácsában. Hányszor keltünk hajnalban együtt dagasztani! Hányszor mondta: „Ez a mi örökségünk lesz, Mária.” Most pedig egy idegené lett minden.
Az első hetekben csak bolyongtam a lakásban. A gyerekeim – Gergő és Zsófi – sem értették, mi történt. Gergő dühösen csapta be az ajtót:
– Anya, ezt nem hagyhatod annyiban! Pereljük be azt a nőt!
De hogyan pereljek valakit, akit nem ismerek? És mi van, ha András tényleg szerette őt? Mi van, ha egész életünk hazugság volt?
Egy este Zsófi leült mellém a konyhában.
– Anya, emlékszel arra az évre, amikor apa sokat járt Pestre? Akkor is mindig fáradt volt, és alig beszélt velünk…
Akkor kezdtem sejteni: talán Ilona nem is idegen. Talán Andrásnak volt valami titka. A gondolat úgy mart belém, mint a sav.
Elhatároztam, hogy beszélek Ilonával. Az ügyvédtől elkértem a címét. Egy régi panelházban lakott Szolnok külvárosában. Amikor becsöngettem hozzá, egy középkorú nő nyitott ajtót. Sápadt volt és fáradtnak tűnt.
– Maga Mária? – kérdezte halkan.
– Igen. Beszélni szeretnék magával… Andrásról.
Beengedett. A lakásban minden egyszerű volt és tiszta. Az asztalon egy bekeretezett fénykép állt: András mosolyogva ölel át egy kisfiút.
– Ez ki? – kérdeztem remegő hangon.
Ilona lehajtotta a fejét.
– A fiunk. András fia.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Hát ezért titkolózott annyit! Hát ezért járt el annyit otthonról! Egy másik családja is volt…
– Tudja, mennyit szenvedtem az elmúlt években? – fakadtam ki. – Mindent együtt építettünk fel! És most mindent elveszítettem…
Ilona szemében könnyek csillantak meg.
– Én sem akartam így… De András azt mondta, magának sosem tudná elmondani az igazat. Félt öntől… Félt attól, hogy elveszíti magát is.
Hazafelé menet sírtam az autóban. Nem csak Andrást gyászoltam már, hanem azt az életet is, amiről azt hittem, hogy az enyém. Otthon Gergő várt rám.
– Mit mondott az a nő?
– Van egy féltestvéretek – suttogtam.
Gergő arca eltorzult a dühtől.
– Ez undorító! Apa mindannyiunkat becsapott!
Zsófi csak csendben sírt. Napokig nem beszéltünk egymással. A családunk darabokra hullott.
Aztán egy este leültem mindkét gyerekemmel.
– Tudom, hogy fájdalmas ez mindannyiunknak – kezdtem halkan –, de nem hagyhatjuk, hogy András titkai tönkretegyenek minket is. Nem Ilona tehet róla… És nem az a kisfiú.
Hosszú hetek teltek el így. Közben az ügyvéd is jelentkezett: ha akarom, perelhetek, de kevés esélyem van nyerni. A végrendelet világos volt. Az életem munkája elveszett.
Elkezdtem újra dolgozni – most már egy másik pékségben, alkalmazottként. Minden reggel korábban keltem, mint régen. A kezem ugyanúgy dagasztotta a tésztát, de már nem volt benne öröm. Egy nap azonban egy idős néni lépett oda hozzám a pultnál:
– Maga az a Mária? Az igazi kenyeres asszony? Olyan finom volt mindig az ön kalácsa!
Elmosolyodtam. Talán mégsem veszett el minden.
Azóta lassan újraépítem magam. Gergő és Zsófi is megbékéltek – sőt, néha találkoznak is Ilonával és a kisfiúval. Nem könnyű elengedni a múltat, de talán így lesz teljesebb az életünk.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent ötven felett? És ha igen… képes vagyok-e valaha újra bízni valakiben?