„Anyám szerint a férjem kudarc – de vajon tényleg az?”

– Na, Eszter, elfogyott már az utolsó kenyér is, vagy még maradt egy szelet? – csendült fel anyám hangja a telefonban, ahogy a konyhában álltam, kezemben a tegnapi száraz kiflivel. A hangja mindig ugyanaz: gúnyos, leereszkedő, mintha minden szavam csak ürügy lenne arra, hogy újra és újra elmondhassa, mennyire elrontottam az életem.

– Még van egy kis maradék, anya – válaszoltam fáradtan, miközben próbáltam elnyomni a dühöt. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a konyhába. Hallotta anyám hangját, és csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Tudta, miről van szó. Mindig tudta.

Anyám sosem szerette Gábort. Már az esküvőnkön is azt mondta: „Eszter, te többre vagy hivatott. Egy ilyen férfi mellett csak szenvedni fogsz.” Akkor még azt hittem, majd megbékél. De amikor megszületett Misi, és kiderült, hogy autista, anyám csak még jobban elhidegült tőlünk. „Látod, mit hozott rátok ez a házasság?” – mondta egyszer, amikor sírva hívtam fel, mert Misi egész éjjel nem aludt.

Gábor most is csak csendben leült az asztalhoz. A keze remegett, ahogy kibontotta a reggeli szalvétát. Tudtam, hogy bántja anyám szavai. Ő dolgozik a családban egyedül; én itthon vagyok Misivel, mert nincs olyan óvoda vagy iskola a közelben, ahol el tudnák látni. Az állam támogatása éppen csak elég a rezsire és az alapvető élelmiszerekre.

– Ne vedd magadra – suttogtam neki halkan, de ő csak bólintott.

Anyám közben folytatta:
– Tudod, Eszter, ha annak idején hallgattál volna rám… Most nem kéne ilyen körülmények között élned. Nézd meg a húgodat! Zsuzsiék most vettek új lakást a Rózsadombon. Az ő férje legalább tud gondoskodni a családjáról.

A szívem összeszorult. Zsuzsi mindig is anyám kedvence volt. Ő volt az okosabb, szebb, sikeresebb lány. És most ott ülnek a panorámás nappaliban, míg mi itt próbáljuk beosztani a pénzt hó végéig.

– Anya, kérlek… – kezdtem volna magyarázkodni, de már nem volt erőm hozzá.

Este Gábor sokáig ült a gyerekszoba ajtajában. Misi épp a kedvenc vonatát tologatta fel-alá a szőnyegen. Néha felnézett ránk, de nem szólt semmit. Csak mosolygott magában.

– Sajnálom – mondta Gábor halkan. – Sajnálom, hogy ezt kell átélned miattam.

Odamentem hozzá, és átöleltem.
– Nem miattad van ez. Te mindent megteszel értünk.

De vajon tényleg így van? Néha én is elbizonytalanodom. Amikor látom anyám Facebook-posztjait az új cipőiről vagy az egzotikus utazásairól… Amikor Zsuzsiéknál járunk karácsonykor, és minden csillog-villog… Akkor elönt az irigység és a szégyen. Miért nem tudok én is ilyen életet adni a fiamnak?

Egyik este Misi rohamot kapott. Ordított, dobálta magát, nem lehetett megnyugtatni. Gábor próbálta ölbe venni, de csak még jobban sírt. Végül ketten ültem le mellé a földre, és együtt vártuk ki, míg elcsendesedik. Utána órákig csak néztük egymást Gáborral.

– Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.

Másnap anyám újra hívott.
– Eszter, gondolkodtál már azon, hogy visszamész dolgozni? Zsuzsi is dolgozik két gyerek mellett! Nem lehet egész életedben otthon ülni.

– Anya! – tört ki belőlem végre a düh. – Misi nem olyan gyerek! Nem tudom csak úgy beadni valahova! És Gábor mindent megtesz értünk!

Csend lett a vonalban.
– Jó, hát te tudod… De ne várd tőlem, hogy segítsek – mondta végül hidegen.

Aznap este Gábor hazahozott egy csokor vadvirágot. Nem volt pénzünk rózsára vagy liliomra – de ezek szebbek voltak mindennél.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.
– Én is szeretlek – feleltem.

A panelház ablakából néztem ki az éjszakába. Lent valaki kutyát sétáltatott; valahol messze egy autó dudált. Arra gondoltam: vajon tényleg kudarc vagyunk? Vagy csak másképp élünk? Mi számít igazán: az anyagi biztonság vagy az összetartás?

Talán sosem leszünk gazdagok. Talán anyám sosem fogja elfogadni Gábort. De amikor Misi rám mosolyog reggelente, tudom: ezért érdemes élni.

Ti mit gondoltok? Tényleg kudarc az életünk csak azért, mert nem élünk luxusban? Vagy lehet boldognak lenni így is?