Egy shawarma, egy kávé és egy cetli – avagy hogyan változtatta meg egy hajléktalan a sorsomat Budapesten
– Te tényleg leülsz ide mellém? – kérdezte rekedten a férfi, miközben a Nyugati aluljáróban a hideg padkán kuporgott. A szél be-bevágott a lépcsőkön, a shawarma papírja zörgött a kezemben. – Miért ne? – feleltem, és próbáltam nem mutatni, mennyire fázom. – Legalább nem vagyok egyedül.
A nevem Kovács Dóra. Harmincnégy éves vagyok, kétgyerekes anya, elvált, és az utóbbi hónapokban úgy éreztem, minden összeomlik körülöttem. A férjem, Gábor, elhagyott egy fiatalabb nőért. Az anyám szerint én vagyok a hibás: „Túl sokat dolgoztál, Dóri! Nem figyeltél rájuk!” – sziszegte a telefonba, amikor panaszkodni próbáltam. A fiam, Marci tizenkét évesen már nem beszél velem, csak a telefonját nyomkodja. A lányom, Lili sírva alszik el esténként. És én… én csak menekülök. Munka után nem megyek haza, inkább céltalanul bolyongok Budapest utcáin.
Aznap este is így volt. A Blaha felől jöttem, amikor megláttam a shawarmást. Vettem egyet magamnak és egy forró kávét. Aztán megláttam őt: borostás arc, szakadt kabát, szemében valami furcsa fény. Talán csak annyi kellett volna, hogy elfordítsam a fejem. De valami megállított.
– Kér egy falatot? – nyújtottam felé a shawarmát.
– Nem vagyok koldus – mondta halkan.
– Tudom. Csak… én sem vagyok több ma este – suttogtam vissza.
Leültem mellé. A forró kávét kettéöntöttem két műanyag pohárba. Ő először csak bámult rám, aztán elfogadta. Csendben ettünk. Az emberek kerültek minket; néhányan undorodva néztek ránk.
– Maga miért van itt? – kérdeztem végül.
– Mert nincs hova mennem – vont vállat. – És maga?
– Mert nincs hova visszamennem – mondtam ki először hangosan azt, amit hónapok óta éreztem.
A férfi elmosolyodott. – Tudja, mi a legrosszabb? Amikor már nem is várja senki otthon.
A szívembe martak a szavai. Eszembe jutott Gábor üres tekintete, amikor közölte: „Nem bírom tovább.” Anyám hideg hangja: „Bezzeg az apád idejében…” És Marci némasága.
A férfi elővett egy gyűrött cetlit a zsebéből. – Ezt tartogattam valakinek, aki meghallgat – mondta. – Most magának adom.
A cetlin csak ennyi állt: „A legnagyobb ajándék az életben: ha valaki észrevesz.”
Hazafelé menet sírtam. Nem tudom, mikor sírtam utoljára úgy igazán. Otthon Lili már aludt; Marci szobájából fény szűrődött ki. Leültem az ágy szélére és bámultam a cetlit.
Másnap reggel anyám hívott.
– Na, végre felvetted! Tegnap is kerestelek! Mi van veled?
– Semmi… vagyis… minden – motyogtam.
– Dóra! Ne kezd már megint! Az élet nem áll meg attól, hogy elhagytak! Fel kell állni! Dolgozni kell! A gyerekeknek is példát kell mutatni!
– Anya… te sosem hallgatsz meg igazán…
– Mit mondtál?
– Semmit…
Letettem. Aztán bementem Marcihoz.
– Marci… beszélgethetnénk?
A fiú rám se nézett.
– Tudod… tegnap találkoztam valakivel az utcán. Egy hajléktalannal. És rájöttem valamire…
– Minek beszélsz ilyenekről? – morogta.
– Mert fontos! Mert… lehet, hogy én sem vettem észre téged mostanában igazán.
Csend lett. Aztán Marci halkan megszólalt:
– Apa azt mondta, te mindig csak dolgozol.
– Igaza van… De mostantól próbálok változtatni.
Aznap este Lili hozzám bújt.
– Anya… ugye nem mész el?
– Nem megyek sehova, kicsim.
A cetlit kiraktam a hűtőre. Minden reggel elolvasom: „A legnagyobb ajándék az életben: ha valaki észrevesz.”
Néhány nap múlva visszamentem a Nyugatihoz. Kerestem a férfit, de nem találtam sehol. Talán már máshol alszik; talán már nincs is köztünk. De azt hiszem, örökre adós maradok neki.
Azóta máshogy nézek az emberekre az utcán: hajléktalanokra, rohanó anyákra, fáradt apákra, magányos öregekre. És próbálok figyelni a saját gyerekeimre is – mert tudom: ha nem vesszük észre egymást időben, elveszítjük azt is, ami még maradt.
Néha azon gondolkodom: hányan ülnek most is egyedül egy padon Budapesten? Hányan várják, hogy valaki végre észrevegye őket? Vajon én is ilyen voltam? És vajon ti mit tennétek a helyemben?