Esküvő nem lesz – Egy magyar család története a lemondásról és újrakezdésről
– Elég volt! – kiáltottam, miközben a forró olaj sercegése elnyomta a hangomat. Anyám a konyhapultnak támaszkodott, arcán a fáradtság és a reménytelenség keveredett. Apám a nappaliban ült a tolószékében, és már megint azt követelte, hogy hozzak neki vizet. – Miért mindig én? Miért nem tudsz egyszer egyedül megoldani valamit? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Mert nekem már mindegy! – vágta rá apám, és a poharat az asztalhoz csapta. – Nektek könnyű, ti jártok-keltek, én meg itt rohadok ebben a székben! – A hangja tele volt keserűséggel és önsajnálattal.
A nevem Tóth Eszter. Huszonhárom éves vagyok, és egy kisvárosban élek Békés megyében. Pedagógus szerettem volna lenni, de apám balesete mindent felülírt. Egy évvel ezelőtt még arról álmodoztam, hogy Budapesten tanulok majd, új barátokat szerzek, és egyszer talán egy szép napon fehér ruhában állok az oltár előtt. Ehelyett most minden napom ugyanaz: reggel felkelek, anyámmal együtt ellátjuk apámat, aztán megyek dolgozni az általános iskolába mint napközis nevelő.
Apám balesete után minden megváltozott. Egy építkezésen dolgozott, amikor lezuhant az állványról. A gerince eltört, az orvosok azt mondták, talán egyszer még járhat majd, ha kitartóan tornázik és részt vesz a rehabilitáción. Anyám eladta a családi telket, hogy fizetni tudjuk a kezeléseket. De apám egyre inkább feladta. Egyre többet ivott, egyre kevesebbet mozdult ki a szobából.
– Minek tornázzak? Úgysem lesz már semmi jobb – mondogatta nap mint nap.
Anyám próbálta tartani magát, de láttam rajta, hogy egyre nehezebb neki. Néha sírva fakadt a fürdőszobában, amikor azt hitte, nem hallom. Én is sírtam esténként a párnámba. Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az egészben.
Egyik este különösen nehéz volt. Apám részegen ordítozott:
– Hozd ide azt a rohadt pálinkát! Mire vagy még jó, ha ezt sem tudod megcsinálni?
Anyám remegő kézzel töltött neki egy pohárral. Én csak álltam az ajtóban.
– Anya, ne adj neki többet! Csak rosszabb lesz tőle minden!
– Ha nem adok neki, akkor is ordítana. Legalább így csendben van egy darabig – suttogta anyám.
A barátaim közül már alig maradt valaki mellettem. Nem hívtak bulizni, nem hívtak kávézni. Mindig csak azt mondtam: „Bocsánat, most nem érek rá.” Egyedül maradtam.
Egyik délután az iskolából hazafelé menet elkapott az eső. A buszmegállóban álltam vizes hajjal, mikor egy régi osztálytársam, Gergő fékezett le mellettem a Suzukijával.
– Eszter! Gyere már be! Megfázol!
Beültem mellé. Az autóban meleg volt és csendes.
– Rég láttalak – mondta halkan.
– Tudod… mostanában nem nagyon járok sehova – válaszoltam.
– Hallottam apukádról… Sajnálom.
Csak bólintottam. Nem akartam erről beszélni.
– Ha bármiben segíthetek… szólj nyugodtan – tette hozzá Gergő.
Hazavitt. Aznap este sokáig gondolkodtam rajta: vajon tényleg segítene? Vagy csak udvariasságból mondta?
Az idő telt. Apám egyre rosszabb lett. Egyik este anyám összeesett a konyhában. Kimerültség volt – mondta az orvos. Pihennie kellene. De hogyan?
A családunkban mindenki csak túlélni próbált. Egyik nap apám rám nézett:
– Te miért nem mész férjhez? Már rég el kellett volna menned innen! Mit vársz még?
– És ki vigyázna rátok? – kérdeztem vissza.
– Nem vagy te köteles itt maradni! – kiabált rám.
De tudtam: ha én is elmegyek, anyám teljesen összeomlik.
Egy vasárnap délután Gergő újra felhívott:
– Eszter… lenne kedved eljönni velem moziba? Csak egy kis kikapcsolódás…
– Nem lehet… apám… anyám…
– Vigyázok rád. Ha kell, hazaviszlek időben. Kérlek!
Végül igent mondtam. A film alatt végig azon járt az eszem: vajon szabad-e nekem boldognak lennem? Szabad-e nekem is élni?
A mozi után sétáltunk a Körös-parton.
– Eszter… régóta tetszel nekem – vallotta be Gergő hirtelen.
Megálltam.
– Nem lehet köztünk semmi… Nekem most a családom az első.
– De meddig? Örökké így akarsz élni?
Nem tudtam válaszolni.
Otthon apám már várt:
– Hol voltál ilyen sokáig? Ki engedte meg?
Anyám csak lesütötte a szemét.
Aznap este összevesztünk. Apám üvöltött:
– Esküvő? Férjhez menni? Ugyan már! Ki venne el egy ilyen lányt?
Sírtam. Anyám átölelt.
– Ne hallgass rá…
De én már nem bírtam tovább. Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem Gergőhöz.
– Segíts! – kérleltem könnyek között.
Néhány hétig nála laktam. Anyám minden nap hívott telefonon:
– Mikor jössz haza? Nem bírom egyedül…
Visszamentem. Újra ugyanaz a körforgás: gondoskodás, veszekedés, lemondás.
Egy este Gergő beállított hozzánk:
– Eszter… gyere velem! Éljünk együtt! Nem kell rögtön esküvő… csak próbáljuk meg!
Apám dührohamot kapott:
– Ha elmész innen, soha többé ne gyere vissza!
Anyám sírt:
– Ne menj el! Nélküled elveszek!
Ott álltam két világ között: az egyikben kötelesség és önfeláldozás várt rám; a másikban talán boldogság és szabadság.
Végül maradtam. Gergő lassan eltávolodott tőlem; új barátnője lett. Évek teltek el így: apám meghalt májusban, anyám belebetegedett a magányba. Én pedig harmincévesen ott álltam egyedül egy üres lakásban.
Most visszanézek az életemre és csak azt kérdezem magamtól: Vajon jól tettem-e? Megérte mindent feladni másokért? Vagy lett volna jogom saját boldogságot keresni?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon van olyan pillanat az életben, amikor végre magunkat kell választanunk?