Hazahoztam Apámat, Aztán Visszaküldtem – Most Mindenki Szívtelennek Tart
– Hogy tehetted ezt, Anna? – kérdezte anyám a telefonban, miközben a hangja remegett a visszafojtott haragtól. – Hogy küldhetted vissza apádat az otthonba? Hiszen ő az apád!
A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezem remegett. Az ablakon túl szürke, februári délután borult a városra. A lakásban még mindig ott volt apám illata: dohány, régi kölnivíz és valami megmagyarázhatatlanul keserű. Egy hónapja költöztettem magamhoz, miután az orvos azt mondta, már nem maradhat egyedül. Egy hónapja próbáltam újra lánya lenni annak az embernek, akitől gyerekkoromban annyira féltem.
– Nem érted, anya – suttogtam. – Próbáltam. Tényleg próbáltam.
De anya már letette. A család többi tagja is csak bámult rám a vasárnapi ebéden, mintha valami szörnyeteg lennék. A húgom, Zsuzsi is csak annyit mondott: – Te mindig is önző voltál.
De senki sem volt ott velem esténként, amikor apám üvöltött álmában. Senki sem látta, ahogy a nappali közepén állva ordította: „Hol van az anyád? Miért nem főzött vacsorát?” Senki sem hallotta, ahogy a múltból visszatérő emlékek közt elveszve újra és újra ugyanazokat a bántó szavakat vágta hozzám, mint harminc éve.
Emlékszem, amikor először hoztam haza. A szomszédok segítettek felcipelni a bőröndjét. Apám csak állt az előszobában, nézte a polcokat tele könyvekkel és fényképekkel. – Ez mind a tiéd? – kérdezte gyanakodva.
– Igen, apa. Mostantól itt fogsz lakni velem.
– Hát… – morogta. – Remélem, nem lesz túl nagy rendetlenség.
Az első napokban még próbáltam türelmes lenni. Főztem neki levest, ahogy szerette: sok zöldséggel és kevés sóval. Esténként együtt néztük a híradót, ő minden politikust szidott, én próbáltam nem nevetni. De aztán jöttek az éjszakák: apám felriadt, kiabált, néha rám is támadt. Egyik este azt hitte, betörő vagyok, és egy székkel fenyegetett.
A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. A főnököm, Gábor többször megkérdezte: – Minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz.
Hazudtam: – Persze, csak sok a munka.
De igazából minden nap attól féltem, mi vár otthon. Egy este apám eltűnt; órákig kerestem a környéken, végül egy közeli parkban találtam rá, kabát nélkül, reszketve ült egy padon.
– Haza akarok menni! – sírt. – Nem itt van az otthonom!
Akkor értettem meg: nem csak nekem nehéz ez az egész. Ő is elveszett ebben az új világban, ahol már nem ő volt az erős apa, hanem egy idős ember, aki fél mindentől.
Próbáltam segítséget kérni. Felhívtam az önkormányzatot, beszéltem szociális munkással is. De mindenki csak azt mondta: „Családon belül kell megoldani.”
Egyik este Zsuzsi is átjött. Leültünk hárman a nappaliban. Apám épp elaludt a fotelben.
– Nem bírom tovább – mondtam halkan. – Félek tőle. És ő is szenved itt.
Zsuzsi vállat vont: – Akkor vidd vissza az otthonba. De ne várd, hogy bárki megért majd.
Másnap reggel összepakoltam apám ruháit. Ő csendben figyelt.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Vissza az otthonba, apa. Ott jobban vigyáznak rád.
Nem tiltakozott. Csak bólintott és halkan annyit mondott: – Sajnálom.
Azóta mindenki elfordult tőlem. A család szerint szívtelen vagyok. A barátaim nem értik, miért nem bírtam ki még egy kicsit.
De senki sem tudja, milyen érzés minden nap újraélni a gyerekkori félelmeket. Senki sem tudja, milyen érzés látni az apádat összetörve és elveszetten.
Most itt ülök a konyhában, és csak azt kérdezem magamtól: Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy néha egyszerűen túl nehéz megbirkózni a múlttal?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak, ha már nem bírjuk tovább?