Három ébredés hajnali háromkor – Egy takarítónő élete a budapesti forgatagban

– Anya, már megint mész? – Zsófi hangja remegett a sötétben, ahogy a paplan alól nézett rám. Hajnal volt, a telefon kijelzője 3:01-et mutatott. A szívem összeszorult.

– Muszáj, kicsim. Tudod, hogy muszáj – suttogtam, miközben próbáltam hangtalanul felhúzni a kopott farmeromat. Anyám a másik szobában köhögött, mintha minden lélegzetvétel fájna neki. Zsófi visszabújt a takaró alá, de tudtam, hogy nem fog visszaaludni.

A panelház folyosóján hideg volt, a lift megint nem működött. Lassan mentem le a lépcsőn, minden lépésnél visszhangzott bennem az elmúlt hónapok fáradtsága. A buszmegállóban már ott állt Laci, a kollégám.

– Na, Éva, ma is hajnali műszak? – kérdezte fáradt mosollyal.

– Más választ nem nagyon hagynak – sóhajtottam.

A buszon csend volt, csak néhány álmos arc bámult ki az ablakon. A város még aludt, de mi már dolgoztunk. A Deák téren szálltunk le. A főváros szíve ilyenkor még csak pislákolt, de tudtam, hogy mire a nap felkel, minden csillogni fog – legalábbis kívülről.

A munka monoton volt: söprés, szemétszedés, padok letörlése. Néha egy-egy hajléktalan köszönt ránk, vagy egy korán kelő futó biccentett. De legtöbbször láthatatlanok voltunk. A turisták napközben elmennek mellettünk, mintha nem is léteznénk.

– Te Éva, te mindig ilyen csendes vagy? – kérdezte Laci egy reggel.

– Mit beszéljek? Hogy anyám beteg? Hogy a lányom utálja ezt az életet? Hogy minden nap szégyellem magam, amikor meglátom magam a kirakatban ebben a narancssárga mellényben? – gondoltam magamban, de csak annyit mondtam:

– Fáradt vagyok.

Hazafelé menet már világos volt. A szomszéd néni épp a kutyáját sétáltatta.

– Jó reggelt, Éva! – köszönt kedvesen, de amikor meglátta a munkaruhámat, elfordította a fejét. Mintha attól félne, hogy a szegénység ragályos.

Otthon anyám már az ágyban feküdt.

– Hoztál kenyeret? – kérdezte rekedten.

– Persze – tettem le a zacskót az asztalra. Zsófi közben az iskolai táskáját pakolta.

– Anya, miért nem tudsz úgy élni, mint mások? Miért nem tudsz otthon maradni velem? – tört ki belőle hirtelen.

– Mert ha nem dolgozom, nincs miből élni – válaszoltam halkan.

– De engem senki sem kérdez! – csattant fel Zsófi.

Anyám közbeszólt:

– Ne bántsd anyádat! Mindent érted csinál!

Zsófi csak sírt. Én pedig ott álltam két generáció között: az egyik már mindent elvesztett, a másik még harcol az álmaiért.

Délután elmentem anyám gyógyszereiért. A patikában hosszú sor állt. Egy régi osztálytársam állt előttem – Judit –, elegáns kosztümben.

– Szia Éva! Hát te? – nézett végig rajtam.

– Dolgozom… takarítok a városnak – mondtam ki végül.

Láttam rajta azt a pillanatnyi sajnálatot és zavart mosolyt.

– Hát… legalább van munkád – mondta gyorsan és elfordult.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon mit gondol rólam most? Hogy elrontottam az életem? Hogy szégyen vagyok?

Este Zsófi nem akart velem vacsorázni.

– Nem akarok olyan lenni, mint te! – vágta hozzám.

– Nem is kell… csak tanulj! Akkor talán neked könnyebb lesz! – kérleltem.

De ő csak becsapta maga mögött az ajtót.

Éjjel anyám köhögése újra felébresztett. Kimentem hozzá vizet adni. Megfogta a kezem.

– Ne add fel, Éva! Te erős vagy…

De én már nem éreztem magam annak. Minden nap ugyanaz: hajnali kelés, munka, szégyen, csalódás otthon. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak elfordulna tőlem: az utcán, a családban, még saját magamtól is félek néha.

Egy este Zsófi később jött haza. Láttam rajta valami történt.

– Mi baj van? – kérdeztem óvatosan.

– Az iskolában kinevettek… azt mondták: „A te anyád biztosan büdös takarítónő!”

A szívem megszakadt. Megöleltem volna, de ellökte a kezem.

– Miért nem tudsz valami normális munkát találni?

– Próbáltam… De nincs végzettségem… És most már késő…

– Akkor legalább ne gyere értem az iskolába! Szégyellek!

Ez fájt legjobban. Az anyaságom legmélyebb pontja volt ez a mondat.

Másnap reggel újra háromszor ébredtem: egyszer anyám köhögésére, egyszer Zsófi sírására álmában, egyszer pedig az ébresztőre. Felkeltem és mentem tovább. Mert menni kell.

Egyik nap Laci megállított munka után:

– Éva… tudod… én is voltam így. Apám alkoholista volt, anyám takarított egész életében. De én megtanultam: nem az számít, mit gondolnak mások. Hanem hogy te mit gondolsz magadról.

Hazamentem és sokáig ültem az ablakban. Néztem Budapest fényeit és azon gondolkodtam: tényleg csak ennyi vagyok? Egy láthatatlan takarítónő?

Este Zsófi odajött hozzám:

– Anya… sajnálom…

Megöleltem és mindketten sírtunk.

Másnap reggel újra felkeltem háromkor. De most már tudtam: nem vagyok egyedül ebben a harcban. És talán egyszer Zsófi is megérti majd: amit teszek érte és anyámért, az nem szégyen – hanem szeretetből fakadó áldozat.

De vajon meddig lehet ezt bírni? Mikor jön el az a nap, amikor már nem kell szégyellnem magam? Ti mit tennétek a helyemben?