A nevem Katalin, és ötvenévesen, tizenhat év küzdelem után lettem anya. A történetem a remény, a csalódás, a családi konfliktusok és a társadalmi előítéletek között játszódik, miközben minden nap újra és újra meg kellett küzdenem önmagammal és a világgal. Most, amikor végre a karomban tarthatom a kisfiamat, visszanézek az útra, amelyen végigmentem, és felteszem magamnak a kérdést: vajon megérte?
Egy esős budapesti estén a kutyámat csak egy hajszál választotta el a tragédiától, amikor egy ismeretlen hajléktalan férfi mentette meg az életét. A hála helyett azonban egy olyan titok derült ki róla, ami az egész családomat és a múltamat is megrengette. Ez a történet nemcsak a segítségről, hanem a megbocsátásról, a családi titkokról és arról szól, hogy mennyire könnyű elítélni valakit anélkül, hogy ismernénk az igazságot.
Ez az én történetem, ahol minden hajnalban háromszor ébredek, hogy a családomért dolgozzak. A budapesti utcákon takarítok, miközben otthon anyám beteg, a lányom pedig rám haragszik, mert sosem vagyok jelen. A mindennapi küzdelem, szégyen és remény között egyensúlyozva keresem a választ: meddig lehet bírni, ha mindenki csak elfordul?
