Egy anya szemszögéből mesélem el, hogyan hullott szét a kapcsolatom a lányommal, Annával. A mindennapok csendje és a megválaszolatlan üzenetek között keresem a hibákat, miközben emlékeimben újraélem a közös múltunkat. A történetben a megbocsátás, az önvád és a remény váltakozik, miközben minden nap várom, hogy egyszer újra megszólaljon a telefonom.
Egyedül maradtam, miközben az idő könyörtelenül haladt előre. A családommal való konfliktusok, a barátaim elvesztése és az egészségem hanyatlása mindennapjaim részévé váltak. Mégis, egy régi zsidó mondás segített újraértelmezni mindazt, amit elveszítettem – és amit még megmenthetek.
Egyetlen pillanat alatt megváltozott az életem: egy baleset után tolószékbe kerültem, és úgy éreztem, mindent elveszítettem. A családom azonban nem hagyott magamra, még akkor sem, amikor én már lemondtam magamról. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg újra értékelni az életet és a szeretteimet.
Egy esős, szürke reggelen, amikor már minden reményem elhagyott, egyetlen ima maradt a lelkemben: vajon valaha is anya lehetek? Harmincnyolc évesen, hosszú évek próbálkozása és családi konfliktusok után, csak a hitem és a kitartásom tartott életben. Ez az én történetem arról, hogyan találtam meg a reményt és önmagamat a legnagyobb kétségbeesésben.
Gyerekkoromban egy ritka genetikai betegséggel diagnosztizáltak, és az orvosok azt mondták, sosem élhetek teljes életet. Mégis, minden akadály ellenére kitartottam, lediplomáztam kitűnő eredménnyel, és most újságíróként dolgozom Budapesten. Ez az én történetem a reményről, családi harcokról és arról, hogy sosem szabad feladni.
