Egy magyar nővér vagyok, aki úgy döntött, hogy ledobja a fehér köpenyt, és ledobja a félelmeit is: ledvinyát adományoztam egy tízéves kisfiúnak, amikor a családja nem lehetett donor. Ez a történet a belső harcaimról, a rettegésről, de a reményről és az összetartás erejéről is szól. A döntésem örökre megváltoztatta az életemet – és az övét is.
Anyám halálos ágyán tett ígéretem örökre megváltoztatta az életem: a húgom, Zsófi gondozása lett a mindennapjaim középpontja. A családi dráma, a magyar egészségügy nehézségei és a saját álmaim feladása között őrlődtem. Ma már csak azt kérdezem magamtól: lehet-e egyszerre testvér, gondozó és önmagam is lenni?
Egy budapesti ápolónő vagyok, aki egy tízéves kisfiú életét mentette meg azzal, hogy felajánlotta a veséjét, amikor a családtagjai nem lehettek donorok. A döntésem mögött saját gyermekkori traumáim, családi konfliktusaim és a magyar egészségügy mindennapi nehézségei húzódtak meg. A történetem nemcsak egy életmentésről szól, hanem arról is, hogyan találhatunk reményt és emberséget a legnehezebb időkben.
Gyerekkorom óta a csend volt a világom, hiszen fülek nélkül születtem. A családom küzdelme, a magyar egészségügy akadályai és a reménytelenség közepette végül egy forradalmi műtét adott nekem új életet. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg hallani – és élni – egy olyan országban, ahol a csodák ritkán jönnek könnyen.
Egy kórházi ügyelet alatt szembesültem azzal, hogy egy tízéves kisfiú, Levente élete csak egy vesedonáción múlik, de a családja nem lehet donor. Az én döntésem, hogy felajánlom a vesémet, nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem az enyémet is, miközben a saját családommal is szembe kellett néznem. Ez a történet arról szól, hogyan lettem egyszerre hős és bűnbak, és hogy mit jelent igazán segíteni valakin.
