Gyerekkoromban a szomszédunkban lakott Anikó, egy kislány, akit gyakran gyötört az éhség. Anyukám titokban segített neki, miközben a felnőttek többsége hallgatott a szegénységről és a szenvedésről. Most, felnőttként visszatekintek, és elgondolkodom: vajon én is része voltam annak a csendnek?
Egyedülálló anyaként, fiatalon, a fiamért küzdöttem, miközben az apja elhagyott minket. Most, hogy felnőtt, a saját családjában ismétlődnek a régi hibák, és én kétségbeesetten próbálom megmenteni őt attól, amit én is átéltem. Vajon lehet-e segíteni annak, aki nem akarja elfogadni a segítséget?
Egy nap alatt fordult fel az életem: nagymamám már nem tudott egyedül élni, anyám pedig rám tolta a felelősséget, mondván, hogy a házat is én örököltem. A családon belüli feszültségek, a lelkiismeret és az önfeláldozás között őrlődve próbáltam megtalálni a helyem. Vajon meddig tartozunk hálával a múltért, és mikor mondhatjuk ki, hogy elég?
Egy esős délutánon szembesültem azzal, hogy a testvérem, Gábor, el akarja adni édesanyánk lakását, miközben ő beteg és gondozásra szorul. A családi konfliktus egyre mélyült, miközben én egyedül maradtam a felelősséggel és a lelkiismeret-furdalással. Vajon helyesen döntöttem, amikor kizártam Gábort az életünkből, vagy van még esély a megbékélésre?
Egyetlen döntésem miatt a családom hátat fordított nekem: apámat beírattam egy idősek otthonába, mert úgy éreztem, ott jobb ellátást kap. Most mindenki engem hibáztat, mintha elárultam volna őt, és a lelkiismeretemmel küzdök nap mint nap. Vajon tényleg rosszat tettem, vagy csak ők nem látják a valóságot?
