Mindig is én voltam az, aki mindent kibírt, miközben anyám egész életében csak a bátyám körül forgott. Most, hogy anya egyedül maradt és beteg lett, a bátyámnak nincs ideje rá – minden teher rám szakadt. Ebben a történetben elmesélem, milyen érzés a család láthatatlan tartóoszlopának lenni, és felteszem magamnak a kérdést: hol vannak az önfeláldozás határai?
Én vagyok az a nagymama, akinek minden alkalommal el kell rejtőznie, amikor a vejem hazatér. A lányom és az unokám iránti szeretetem folyamatosan ütközik a vejem szigorú szabályaival, miközben próbálok nem érezni magam feleslegesnek a saját családomban. Ez az én harcom a láthatatlanság ellen, a szeretetért és az elfogadásért.
Gyermekkorom óta úgy éreztem, mintha átlátszó lennék a saját családomban. Felnőttként is küzdöttem azzal, hogy meghalljanak, miközben testvérem mindent megkapott, én pedig csak a csendet és a mellőzést. Ez az én történetem arról, hogyan próbáltam kitörni a láthatatlanságból, és hogy végül mit jelentett számomra valóban észrevehetőnek lenni.
