Egy nap anyám nem vette fel a telefont, és amikor végre beszéltünk, éreztem a hangjában a hidegséget. Kiderült, hogy féltékeny lett a macskámra, mert szerinte többet törődöm vele, mint vele. Ez a helyzet felszínre hozta a családi feszültségeket, az időskori magányt és azt a kérdést, hogy meddig tart a szeretet határa.
Egy esős budapesti délutánon szembesültem azzal, hogy harminc év házasság után a férjemmel már csak lakótársak vagyunk. Barátnőm, Ágnes bátorsága, hogy elhagyja a megszokott életét, mélyen megrázott és elgondolkodtatott saját boldogságomról. Vajon képes vagyok én is változtatni, vagy örökre a félelmeim foglya maradok?
Hatvanöt évesen, húsz év magány után újra felbukkan az exférjem, és menedéket kér tőlem. A gyerekeim tiltakoznak, én pedig két tűz közé kerülök: a múltam és a családom között kell választanom. Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már összetörte a szívemet?
Én, Ilona, egyedül maradtam özvegyen, míg a lányom, Dóra, nehéz helyzetbe került a válása után. Eladtam a lakásomat és hozzájuk költöztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a családi összetartozás nem mindig jelent boldogságot. Az életem egy szűk szobára és fájdalmas emlékekre szűkült, miközben a szeretet helyét a közöny és a magány vette át.
A nevem Zsófia, ápolónő vagyok egy budapesti kórházban. Egy idős asszony, Margit néni történetét mesélem el, akit a lánya, Ágnes látogatása után mély szomorúságba zuhant. A történet a családi elhidegülés, a generációs feszültségek és az időskori magány fájdalmát tárja fel.
Amikor a fiam, Gábor és a menye, Zsuzsa felajánlották, hogy költözzek hozzájuk, azt hittem, újra családtag leszek. Eladtam a lakásomat, hogy segítsek nekik, és magamnak is könnyebb legyen, de most már úgy érzem, csak útban vagyok. Vajon lehet még valaha otthonom ott, ahol már csak vendégnek érzem magam?
