A nevem Katalin, és azt hittem, hogy az életem rendben van, amíg a fiam, Gergő súlyosan meg nem betegedett. Ahelyett, hogy támogatást kaptam volna, csak elutasítást és távolságtartást tapasztaltam még a saját családomban is. Ez az én történetem a magányról, a harcról és arról, hogy hová tűnik az empátia, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.