Egy forró nyári napon összeomlottam, és ekkor döbbentem rá, mennyire megváltozott a családom. Gyermekeim megmentették az életemet, de a gondoskodásuk mögött rejtett szándékokat éreztem. Egy héttel később egyedül mentem el az ügyvédhez, hogy megváltoztassam a végrendeletemet, miközben azon töprengtem, mi is a családi szeretet valódi értéke.
Gyerekkorom óta minden nap ott voltam a nagymamám mellett, segítettem neki, ahogy ő is felnevelt engem. Egy nap azonban úgy döntöttem, megkérem, írja a házat a nevemre – ezzel azonban lavinát indítottam el a családban. A döntésem nemcsak a kapcsolatunkat, hanem az egész családot próbára tette.
Egy nap alatt fordult fel az életem: nagymamám már nem tudott egyedül élni, anyám pedig rám tolta a felelősséget, mondván, hogy a házat is én örököltem. A családon belüli feszültségek, a lelkiismeret és az önfeláldozás között őrlődve próbáltam megtalálni a helyem. Vajon meddig tartozunk hálával a múltért, és mikor mondhatjuk ki, hogy elég?
Apám halála után a gyász helyét hamar átvette a testvéreimmel folytatott harc a hagyatékért. A családi otthon, melyben együtt nőttünk fel, csatatérré változott, ahol minden szó újabb sebet ejtett. Nem így képzeltem el az elengedést, és most már nem tudom, valaha helyrehozható-e mindaz, ami köztünk történt.
