Egy hideg téli estén a Blaha Lujza téren találkoztam egy hajléktalan anyával és kislányával, akik néhány szóval szembesítettek saját életem felszínességével. A beszélgetésünk során rájöttem, mennyire más szemmel látják a világot azok, akiknek semmijük sincs, és mennyire kevés kell ahhoz, hogy valakinek reményt adjunk. Azóta minden nap eszembe jutnak, és próbálom másként élni az életem.
Harmincnyolc éves vagyok, nincs férjem, nincs gyerekem, és mégis boldog vagyok. A családom és a környezetem folyamatosan kérdőre von, de én kitartok a saját utam mellett. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg önmagamért élni, és miért nem félek attól, hogy más vagyok.
Egy este, amikor a férjem, Gábor leült velem a konyhaasztalhoz, minden megváltozott. Azt javasolta, hogy éljünk külön egy ideig, hogy „átgondoljuk a dolgokat” – és ezzel elindított egy lavinát, amely mindkettőnket elsodort. A történetem arról szól, hogyan lettem újra önmagam, miközben a házasságom darabokra hullott, és hogyan tanultam meg, hogy néha a legfájdalmasabb döntések vezetnek el a szabadsághoz.
Hatvanéves vagyok, túl egy házasságon, gyászokon, magányos éveken. Egy szombat reggel a piacon, amikor csak két sárgarépát és egy illatos petrezselymet akartam venni, valami egészen váratlan történt: találkoztam Ferenccel, aki újra felébresztette bennem a reményt és a vágyat. Ez a történet arról szól, hogyan lehet újrakezdeni, amikor már azt hitted, minden lezárult.
