Gyerekkorom a budapesti panelházak között telt, ahol az apám dühkitörései és anyám némasága határozta meg a mindennapokat. Felnőttként próbálom feldolgozni a múltat, megbocsátani és továbblépni, de a régi sebek újra és újra felszakadnak. Vajon képes vagyok valaha is elengedni azt, ami összetört bennem?
Egy viharos éjszakán, két kisgyermekemmel menekültem el férjem elől, remélve, hogy szüleimnél biztonságra lelek. Azonban csak zárt ajtókat és hideg szavakat kaptam tőlük. Ez az éjszaka örökre megváltoztatta a bizalmam és a bátorságról alkotott képemet.
Ez az én történetem arról, hogyan találtam meg a belső békét, miközben nap mint nap félelemben éltem a saját vejem miatt. A családi feszültségek, kimondatlan szavak és elfojtott érzelmek között végül a hit és az ima adott erőt, hogy ne adjam fel. Remélem, mások is erőt merítenek ebből, akik hasonló helyzetben érzik magukat tehetetlennek.
Óvónőként dolgozom egy magyar kisvárosban, ahol egy kislány, Viktória története örökre megváltoztatta a gyerekekhez való hozzáállásomat. Az ő csendes szenvedése, amit a családja árnyékában élt át, ráébresztett arra, mennyire fontos odafigyelni a legapróbb jelekre is. Ez a történet arról szól, hogyan próbáltam segíteni, amikor minden ellenségesnek tűnt velem szemben.
A történetem egy magyar kisvárosban játszódik, ahol húsz év házasság után a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért. Megalkuvás, csalódás, bántalmazás és csendes szenvedés kísérte az életem, míg végül rájöttem: a magány néha felszabadítóbb, mint a rossz társaság. Most, hogy újra önmagam lehetek, felteszem magamnak a kérdést: vajon hányan élnek még ma Magyarországon ilyen csendes magányban?
