Egy esős novemberi estén egy kisfiút találtam a küszöbömön, akit a szomszédom hagyott ott, majd örökre eltűnt. Ez a pillanat mindent megváltoztatott: hatvanöt évesen visszatekintek arra, hogyan lettem nevelőanya, és hogyan változtatta meg az életemet az, hogy befogadtam olyan gyerekeket, akiknek senkijük sem volt. A történetem arról szól, hogy a legváratlanabb helyzetekből is születhet szeretet és család.
A történetemet ott kezdem, amikor a kórházi ágyon fekve a gyerekeim közölték: nem engedik, hogy egyedül éljek tovább. Egyedülálló anyaként neveltem fel őket, mindenemet nekik adtam, most mégis úgy érzem, mintha idegen lennék a saját otthonomban. Vajon hibáztam valahol, vagy csak az idő változtatott meg mindent?
Egy kórházi szülőszobában kezdődött minden, ahol az ikreim születése nemcsak örömöt, hanem megdöbbenést és félelmet is hozott. Az egyik gyermekem világos bőrű, a másik sötétebb tónusú lett, és ezzel a családom és a falu is nehezen tudott mit kezdeni. A történetem arról szól, hogyan küzdöttem meg az előítéletekkel, a családi feszültségekkel és önmagammal, miközben próbáltam szeretettel összetartani a családunkat.