Elég a zöldségekből! Adj egy szelet húst, vagy vége köztünk!

– Olivér, ugye nem felejtetted el, hogy ma is hoztam neked ebédet? – hallom Mia hangját a telefonban, miközben a monitoromra meredek, és próbálom elnyomni a gyomromban korgó vágyat egy jó szaftos marhasteak iránt. Az irodában mindenki a saját kis világában él, de én már napok óta csak arra tudok gondolni, hogy mikor szabadulhatok ki innen, hogy végre valami igazi ételt egyek.

– Persze, drágám, nagyon várom – hazudom, miközben a hűtőben lapuló dobozra gondolok, amiben ismét valami zöldségágyon tálalt, magvas, szósz nélküli, színtelen valami vár rám. Mia, a barátnőm, akit egyébként imádok, az utóbbi hónapokban teljesen rákapott az egészséges életmódra. Eleinte még vicces volt, ahogy a céklát próbálta eladni nekem, mintha valami csodaszerről lenne szó. De mostanra már minden nap ugyanaz: kelkáposzta, quinoa, csicseriborsó, és valami furcsa, magos pogácsa, amitől csak még éhesebb leszek.

A kollégáim, Zsófi és Gábor, már észrevették, hogy valami nincs rendben. – Olivér, miért nézel úgy a hűtőre, mintha kígyót látnál benne? – kérdezi Zsófi nevetve, miközben a saját rántott húsos szendvicsét csomagolja ki. – Csak… tudod, Mia megint valami újat főzött – motyogom, és próbálok nem túl panaszosnak tűnni. Gábor rám kacsint: – Gyere velem, van egy hely a sarkon, ahol olyan steaket adnak, hogy elfelejted a neved is.

Ez a mondat menti meg a napomat. Már hetek óta titokban járok ebédelni a közeli steakhouse-ba. Az első alkalommal még bűntudatom volt, de mostanra már csak a felszabadulás érzése maradt. Ahogy belépek a helyre, a pincér már köszön: – A szokásos, Olivér úr? – Igen, kérem, és legyen extra szaftos! – válaszolom, és érzem, ahogy minden feszültség elszáll belőlem.

Az ebéd végén, amikor visszatérek az irodába, Mia üzenete vár: „Remélem, ízlett az ebéd, szeretlek!”. A szívem összeszorul. Vajon mennyi ideig lehet ezt így csinálni? Meddig lehet titkolni, hogy valójában nem akarok minden nap zöldséget enni? Este, amikor hazaérek, Mia már vár rám, ragyogó arccal. – Képzeld, Olivér, ma új céklás fasírtot csináltam, és holnap elviszlek egy vegán étterembe! – mondja lelkesen.

Nem bírom tovább. – Mia, beszélnünk kell – mondom halkan, de határozottan. – Szeretlek, de nem bírom tovább ezt a sok zöldséget. Hiányzik a hús, hiányzik az íz, amit csak egy jó steak tud adni. Nem akarok hazudni neked, de titokban már hetek óta járok a steakhouse-ba.

Mia arca először megdermed, majd könnyek gyűlnek a szemébe. – Azt hittem, együtt csináljuk ezt… azt hittem, fontos neked az egészséged… – suttogja. – Fontos, de nem így. Nem akarok minden nap lemondani arról, amit szeretek. Nem akarok hazudni neked, de nem akarom, hogy minden nap csak zöldséget egyek.

Csend ül a szobára. Aztán Mia feláll, és csak annyit mond: – Akkor talán nem is illünk egymáshoz.

Aznap este egyedül maradok a lakásban. A hűtőben ott sorakoznak a dobozok, tele egészséges, színes, de számomra íztelen ételekkel. A telefonomra nézek, de Mia nem ír. Vajon tényleg ennyit számít, hogy mit eszünk? Vajon tényleg nem lehet kompromisszumot kötni?

Másnap reggel, amikor belépek az irodába, Zsófi odalép hozzám: – Minden rendben, Olivér? – kérdezi aggódva. – Nem tudom – válaszolom őszintén. – Lehet, hogy egy steak miatt veszítettem el azt, akit szeretek.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt a szerelem és a saját vágyaink között, vagy mindig választani kell?