Egy rozsdabarna puli, aki miatt újra felhívtam anyámat

Már harmadszor csúszott ki a kezemből a műanyag Spar-szatyor, amikor a rozsdabarna puli kivágódott a piac mögötti bokorból, és majdnem fellökött, miközben csuromvizes bundájából koszlott víz és sár fröccsent a cipőmre. Abban a pillanatban csak annyit fogtam fel, hogy az orromat megcsapja a rothadó zöldség, a nedves kutyaszőr, és valami régi, fojtott szappanillat, amit még gyerekkoromból ismertem. Kifli, ahogy később neveztem el, reszketve vette körbe a bokámat, miközben a piac parkolójában a villogó rendőrautó és a kiabálások egyre közelebb értek. Először azt hittem, bolond lennék letérdelni hozzá, de amikor megláttam a vérnyomot a bal mellső lábán, már nem tudtam továbbmenni.

Aznap reggel nem voltam jó ember. Elfelejtettem anyám hívását, csak a kávémat kortyolgattam, és magamban káromkodtam a rezsi miatt, amit a nyugdíjas nagymamám miatt is én fizetek. Már hetek óta kerültem a családot, mert untam az állandó szemrehányást. Aztán a szomszéd Erzsi néni a bolt előtt megállított, és azt mondta: „Láttam anyádat tegnap, mondta, hogy Mariska néni már három napja nem evett rendesen. Hogy lehet ilyet hagyni?” Bűntudatot éreztem, de csak a megszokott fásultsággal legyintettem. A piacra indultam, hogy legalább valami kifogásom legyen.

Kifli miatt megálltam. A kutya remegett, a fogaival néha vicsorgott, aztán felnyüszített, mintha könyörögne. Nem tudtam otthagyni, bár magam sem értettem, miért. Zsebkendővel töröltem le róla a koszt, az ujjaim ragadósak lettek a vértől és a sáros szőrtől. A szaga beleivódott a kabátomba. Tudtam, hogy ezzel most magamnak is csak bajt csinálok. Azonnal hármas választás elé kerültem: vagy otthagyom, és úgy érzem, cserbenhagytam valakit, vagy hazaviszem, és kockáztatom, hogy a panelházban kitiltanak, vagy az állatorvoshoz viszem, ami pénzbe kerül, amit igazán nem engedhetek meg magamnak.

Végül a menhely helyett a lakásomat választottam, mert az állatorvosnál azt mondták, a rendelő csak délután lesz nyitva, és addig nem hagyhattam ott. Felcseréltem a megszokott napirendem: szabadságot vettem ki, hogy Kiflit el tudjam vinni a rendelőbe. Már az első este rájöttem, hogy ez mennyire nem egyszerű. A panelházban a liftben a szomszéd, Laci bácsi morgott: „Remélem, nem tartod itt sokáig ezt a vadat.” Még a folyosón is érződött a kutyaszag. Haragudtam rá, amiért az életembe tolakodott, de amikor odabújt hozzám, meleg teste és szapora szívdobogása kicsit megnyugtatott.

Az állatorvosnál újabb megaláztatás várt: Kiflinek antibiotikum kellett, kötés, és chipje sem volt. A számla majdnem tizenhatezer forint lett. Nyeltem egyet, és félretettem a nagymamámnak szánt vásárlást. A gyógyszertárosnál csípős fertőtlenítő szag terjengett, közben a kis puli a lábamhoz simult, és minden furcsa hangra összerezzent. A buszon hazafelé néhányan fintorogtak, egyik nő még le is szállt, mert szerinte büdös volt a kutya. Kifli a combomhoz préselte magát, a remegése lassan alábbhagyott, a bundájából áradó nedves szag azonban minden ruhámat átjárta.

Az első héten Kifli miatt reggelente korábban keltem, mint az ébresztőm. A hajnali esőben a parkban sétáltunk, hideg szél fújt, a fák levelei cuppogva tapadtak a járdára. A kutya minden bokrot megszaglászott, ilyenkor mélyen, lassan lélegzett, mint aki végre nyugodt. Néha odafutott egy-egy gyerekhez, de amikor meglátta, hogy húzom vissza, csak visszanézett rám azokkal a mélybarna szemekkel. Az egyik ilyen reggelen találkoztam a negyedik emeleten lakó Juli nénivel, aki először csak morgott, de később megsimogatta Kiflit, és azt mondta: „Jó, hogy végre valaki vállal valamit ebben a házban.”

A második döntésem akkor született, amikor Kifli miatt fel kellett hívnom anyámat. Az állatorvos szerint a pulit mindennap le kell vinni, mozgatni kell, különben besavanyodik. A munkahelyemen emiatt kértem részmunkaidőt, amit a főnököm fanyalgással fogadott, de végül elengedte. Így viszont kevesebb lett a fizetés, ami miatt újra vitatkozni kezdtem anyámmal. Egy veszekedés után egyszer csak azt mondtam: „Gyere el hozzám, nézd meg, ki lakik nálam.” Anyám először nevetett, azt hitte, új barátnőm van. Amikor meglátta Kiflit, rögtön az ő gyerekkoráról kezdett mesélni, milyen volt, mikor a nagypapának is volt pulija. A kutya óvatosan szimatolta meg anyám kezét, aztán leült, és csendben pislogott rá. Anyám szeme megtelt könnyel. Aznap este együtt telefonáltunk a nagymamának.

A harmadik döntés akkor jött el, amikor a nagymama hirtelen kórházba került. Anyám kétségbeesetten hívott, hogy azonnal menjünk be hozzá. Kiflit nem hagyhattam a lakásban, mert egyedül sírt, nekem viszont mennem kellett. Végül felhívtam a szomszéd Juditot, akivel évek óta csak a liftben szóltunk egymáshoz. Megkértem, vigyázzon a kutyára. Judit először tiltakozott, aztán amikor Kifli odabújt hozzá, megenyhült. Mire visszaértem a kórházból – ahol a fertőtlenítő szag és a régi viaszpadló összekeveredett –, Judit kávéval várt és azt mondta: „Jó kutya ez. Már rég nem beszélgettem ennyit senkivel.”

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Kifli egyszer csak nem mozdult meg reggel. Lassan vette a levegőt, az orra száraz volt, a szíve szaporán vert. Rémülten rohantam vele az állatorvoshoz, végig az járt a fejemben, hogy talán elrontottam mindent, mert nem vettem időben észre, hogy baja van. A váróban a fehér köpenyes doktornő csendben fogadott, Kifli ázott bundája átázott az ölemben, a kezem hozzáért a puha, meleg testéhez. Az orvos azt mondta: „Idős kutya, már csak idő kérdése.” Aznap este végig mellette maradtam a kanapén, a szaga, a halk, ziháló lélegzete minden mást kitöltött. Reggel azonban már nem ébredt fel.

Nem gondoltam volna, hogy egy rozsdabarna puli ennyire felforgathatja az életem. Miatta három olyan döntést hoztam, amit nélküle sosem tettem volna: szabadságot vettem ki, részmunkaidőre váltottam, és újra elkezdtem törődni a családommal. Megtanultam, hogy a felelősség nem mindig teher, néha épp az húz vissza az életbe, amit addig próbáltam elkerülni. Néha arra gondolok, hogy vajon elég voltam-e neki, és elég vagyok-e azoknak, akiket még szerethetek. Te mit tennél, ha csak egy esélyed lenne, hogy helyrehozd, amit elrontottál?