Az éjszakai műszak titka: Egy budapesti kórház rejtélye

– Nem lehet igaz, hogy már megint! – csattantam fel, miközben a kezem remegett a kávésbögre körül. A nővérszoba ajtajában állt Tímea, a legújabb áldozat, könnyes szemmel, kezében a pozitív terhességi teszttel. – Doktor úr, esküszöm, nem voltam senkivel… – suttogta, mintha attól félne, hogy a falak is hallgatóznak. A többiek lesütött szemmel ültek körülötte, mintha valami szégyenletes titkot őriznének, amitől már ők maguk sem tudják, hogy féljenek vagy nevessenek.

Az egész a Szent Margit Kórház neurológiai osztályán kezdődött, ahol főorvosként dolgozom. Három éve fekszik nálunk egy fiatal férfi, Varga Gábor, tűzoltó, akit egy omladozó ház romjai alól húztak ki. Azóta kómában van, mozdulatlanul, csak a gépek pittyegése bizonyítja, hogy még él. A családja minden ünnepen virágot hoz, a nővérek néha megsimogatják a kezét, mintha attól várnák a csodát. De a csoda sosem jött el – legalábbis nem úgy, ahogy vártuk.

Az első nővér, aki teherbe esett, Zsuzsa volt. Akkor még mindenki csak nevetett rajta, hogy biztos a férje örül majd a hírnek. Aztán jött Eszter, aki egyedülálló volt, és sírva vallotta be, hogy hónapok óta nem volt senkivel. Utána következett Anikó, majd Dóra, és most Tímea. Mindegyikük hosszabb ideig dolgozott Gábor mellett, főleg éjszakai műszakban. A pletykák gyorsan terjedtek: valaki azt mondta, biztos a kórházi stressz miatt, mások szerint valami vegyszer lehet a levegőben. De én, mint a tudomány embere, nem hittem a babonákban.

A kórház vezetősége egyre idegesebb lett, a sajtó is kezdett szaglászni. A nővérek féltek, szégyenkeztek, és egyre többen kérték, hogy helyezzék át őket másik osztályra. Én pedig ott álltam, tehetetlenül, miközben minden orvosi vizsgálat ugyanazt mutatta: Gábor állapota változatlan, a nővérek egészségesek, semmi magyarázat.

Egy este, amikor már mindenki hazament, leültem a sötét irodámban, és a kezembe temettem az arcom. A feleségem, Ágnes, már hetek óta nem szólt hozzám rendesen. – Miért nem vagy itthon? – kérdezte minden este, mikor hazaértem. – Miért fontosabbak neked ezek a nők, mint a saját családod? – De én csak a válaszokat kerestem, mert tudtam, hogy valami nincs rendben.

Végül elhatároztam, hogy titokban kamerát szereltetek fel Gábor szobájába. Nem voltam rá büszke, de már nem tudtam mást tenni. Egy péntek este, amikor mindenki elment, beléptem a 214-es kórterembe. A levegőben érezni lehetett a fertőtlenítő szagát, a neonfény hidegen világította meg Gábor arcát. – Bocsáss meg, fiam – suttogtam, miközben a kamerát a szellőzőrács mögé rejtettem. – De muszáj tudnom, mi történik itt.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel remegő kézzel néztem vissza a felvételt. Először semmi különös: Tímea bejött, ellenőrizte a gépeket, leült az ágy mellé, és halkan dúdolni kezdett. Aztán, mintha valami árnyék suhant volna át a szobán, Tímea hirtelen felállt, és Gábor kezét fogva sírni kezdett. – Miért pont veled történik ez? – zokogta. – Miért nem ébredsz fel? – És akkor, mintha Gábor ujjai megmozdultak volna. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megszorította volna Tímea kezét. A nővér hátraugrott, de nem menekült el. Ehelyett lehajolt, és az arcát Gábor mellkasára hajtotta, mintha hallgatná a szívverését. A kamera képe elhomályosult, mintha valami elektromos zavar lépett volna fel, majd minden elsötétült.

A következő képkockán Tímea már a széken ült, arcát törölgette, és halkan motyogott valamit. Aztán felállt, és kiment a szobából. A felvétel végén Gábor arca látszott, mintha halvány mosoly jelent volna meg rajta.

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit higgyek. Lehet, hogy csak a fáradtság játszott velem, vagy tényleg történt valami megmagyarázhatatlan? Aznap este otthon ültem a konyhában, Ágnes rám nézett, és csak annyit mondott: – Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki szellemet látott.

Nem tudtam válaszolni. Azóta is minden éjjel visszanézem a felvételt, keresem a magyarázatot, de csak újabb kérdések merülnek fel. Vajon tényleg mindent tudunk az emberi lélekről? Vagy vannak dolgok, amiket sosem fogunk megérteni?

Ti mit tennétek a helyemben? Elmondanátok az igazat, vagy inkább hallgatnátok? Várom a véleményeteket…