A szüleim nem vették fel a telefont a kórházból, mert a húgom festménye fontosabb volt – de amikor végre megjelentek, már késő volt

– Anya, kérlek, vedd már fel! – ziháltam a telefonba, miközben a mentőautó szirénája elnyomta a saját szívverésemet. A kezem remegett, a kijelzőn újra és újra ugyanaz a név villogott: „Anya”. A másik kezemmel a mellkasomat szorítottam, mintha ezzel visszatarthatnám azt a fájdalmat, ami egyre jobban szorította a bordáimat. A mentősök egymásnak kiabáltak: – Vérnyomás leesett! – de én csak azt akartam, hogy valaki, bárki, a családomból ott legyen velem.

Aznap reggel még azt hittem, ez lesz életem legnagyobb napja. A Corvinuson tartottam előadást a diplomamunkámról, hónapok óta készültem rá. Mindenki ott volt: a tanszékvezető, a konzulensem, még a régi gimnáziumi tanárom is. Egyedül a szüleim hiányoztak, de már megszoktam, hogy a húgom, Dóri körül forog minden. Dóri tehetséges festő, legalábbis ezt mondják róla, és most is épp egy kiállításra készült, ami miatt anya és apa egész héten csak vele foglalkozott.

A prezentáció közepén éreztem először, hogy valami nincs rendben. A szavak összefolytak előttem, a terem falai mintha közelebb húzódtak volna. Próbáltam folytatni, de a kezem remegett, a hangom elcsuklott. – Jól vagy, Anna? – kérdezte a konzulensem, de már nem tudtam válaszolni. A következő pillanatban minden elsötétült.

A kórházban tértem magamhoz, a plafonon a neoncsövek vibráltak, a szívmonitor pittyegett. Egy nővér hajolt fölém: – Nyugodjon meg, Anna, most már biztonságban van. – Hol vannak a szüleim? – kérdeztem rekedten. – Próbáltuk őket elérni, de nem vették fel – felelte együttérzően. A telefonomat kértem, és újra hívtam őket. Semmi. Csak a hangposta: „Kérem, hagyjon üzenetet.”

Később megtudtam, hogy Dóri aznap reggel kiborult, mert az egyik festménye megsérült. Anya és apa egész nap vele voltak, próbálták megnyugtatni, új vásznat venni, festéket keresni. A telefonom csörgött, de ők nem vették fel. – Majd visszahívjuk, biztos csak izgul a prezentáció miatt – mondta anya később, amikor már mindegy volt.

A kórházban órák teltek el. Egyedül feküdtem, néztem a plafont, és próbáltam nem sírni. A nővér néha bejött, megigazította a párnámat, de a családom sehol. Aztán este, amikor már azt hittem, senki nem jön, kinyílt az ajtó. Anya és apa álltak ott, Dóri mögöttük, vörös szemmel, festékfoltos pólóban.

– Anna, jaj, kislányom, mi történt? – rohant hozzám anya, de a hangjában több volt a bűntudat, mint az aggodalom. – Hívtalak titeket, többször is – mondtam halkan. Apa zavartan nézett rám, Dóri a földet bámulta. – Tudod, Dóri nagyon kiborult, nem akartuk magára hagyni – magyarázta anya. – És én? – kérdeztem. – Én nem számítok?

A csend, ami ezután következett, mindennél hangosabb volt. Dóri végül megszólalt: – Sajnálom, Anna. Nem akartam, hogy ez történjen. – Nem a te hibád – mondtam, de közben éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Az orvos később elmagyarázta, hogy a stressz, a kimerültség, és talán az évek óta cipelt elhanyagoltság érzése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szívem feladta. – Szerencséje van, hogy időben kórházba került – mondta. – De pihennie kell, és változtatni az életén.

A szüleim próbáltak kedvesek lenni, virágot hoztak, de éreztem, hogy nem értik, mit veszítettek el. Azt, hogy egy gyerek nem csak akkor fontos, ha bajban van, hanem mindig. Hogy a szeretet nem osztható, nem lehet egyik gyereket a másik elé helyezni.

Azóta sok minden megváltozott. A családi ebédeken már nem csak Dóri sikereiről beszélünk, de a sebek lassan gyógyulnak. Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon mi kellett volna ahhoz, hogy észrevegyenek, mielőtt ekkora árat kellett fizetnem? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani az ilyen közönyt?