A Miradori Éjszaka: Egy Magyar Cselédlány Vallomása

– Anna, hozd be a bort az uraknak, de gyorsan! – csattant fel Margit néni hangja a konyhaajtóból, miközben a Miradori kastély nagytermében harsány nevetés és pohárcsengés visszhangzott. A júliusi forróságban a viaszgyertyák fénye szinte elolvadt a falakon, a levegőben pedig ott lebegett a pörkölt hús, a friss kenyér és a félelem szaga. A félelemé, amit én, Anna, a cselédlány, minden nap magammal hurcoltam, mióta a szüleimet elvitte a kolera, és a grófné házába kerültem szolgálni.

Aznap este, 1817. július 25-én, a Szent Jakab-napi ünnepségen, tizenkét földbirtokos és a környék összes tekintélyes embere gyűlt össze a Miradori birtokon. A gróf, Széchenyi László, a főasztalnál ült, mellette a felesége, Zsófia, és a lánya, Katalin, akit titokban mindig irigyeltem a selyemruháiért és a gondtalan mosolyáért. Én a konyhában sürögtem, de a fülem minden szót elkapott, minden nevetést, minden gúnyos megjegyzést, amit a szolgákról, rólunk, mondtak.

– Anna, ne ácsorogj, mozogj már! – szólt rám újra Margit néni, miközben a bort töltöttem a kristálypoharakba. A kezem remegett, ahogy a poharakat a tálcára tettem. Tudtam, hogy ma este valami történni fog. Napok óta terveztem, hogy véget vetek a megaláztatásnak, amit a gróf és a vendégei nap mint nap okoznak nekünk, szolgáknak. A testvéremet, Pált, tavaly verték agyon, mert véletlenül eltört egy tányért. Azóta minden nap bosszút forraltam.

A konyhában ott lapult a kis üveg, amit a patikustól szereztem. „Csak egy csepp kell belőle, Anna, és az ember soha többé nem ébred fel” – mondta a patikus, miközben a pénzt a markába csúsztattam. Aznap este, miközben a bort töltöttem, a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. „Megteszed, vagy örökre rabszolga maradsz” – suttogta egy hang a fejemben.

A nagyteremben a vendégek már ittak, énekeltek, a gróf pedig fennhangon mesélt vadászkalandjairól. Katalin rám mosolygott, amikor a poharakat az asztalra tettem. „Köszönöm, Anna” – mondta halkan, és a szemében mintha együttérzést láttam volna. Egy pillanatra meginogtam. Vajon ő is olyan, mint a többiek? Vagy csak a szülei árnyékában él?

A poharakba cseppentettem az üvegből, de Katalin poharát kihagytam. Nem tudtam volna bántani őt. A többiek poharába azonban belekerült a méreg. Amikor visszamentem a konyhába, Margit néni rám nézett, mintha tudná, mit tettem. „Anna, mit műveltél?” – kérdezte suttogva, de csak megráztam a fejem. „Semmit, csak a bort vittem ki.”

Az első kiáltás húsz perc múlva hallatszott. A gróf arca eltorzult, a pohár kiesett a kezéből, és a földre zuhant. A vendégek egymás után estek össze, a nagyteremben pánik tört ki. Zsófia grófné sikított, Katalin a földre rogyott apja mellé. Én a konyhaajtóból néztem, ahogy a bosszúm beteljesedik. A szívem egyszerre volt tele félelemmel és megkönnyebbüléssel.

A rendőrség hamarosan megérkezett, és mindenkit kihallgattak. Margit néni sírva könyörgött, hogy ne vigyenek el, de engem vittek el elsőként. „Te voltál, Anna?” – kérdezte a csendőr, miközben a kezemet hátrakötözte. Nem szóltam semmit. A börtön hideg volt, a falak nedvesek, és a sötétségben csak a saját lélegzetemet hallottam.

Az éjszakák hosszúak voltak, és minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, Pál arcát láttam, ahogy utoljára rám mosolyog. Vajon büszke lenne rám, vagy megvetne azért, amit tettem? A tárgyaláson a grófné könyörgött az életemért. „Ő csak egy megtört lány, kérem, kegyelmezzenek neki!” – mondta a bíró előtt. De a törvény nem ismerte a szánalmat. Halálra ítéltek.

Az utolsó napomon Katalin meglátogatott a cellámban. „Anna, miért tetted?” – kérdezte könnyes szemmel. „Nem tudtam tovább elviselni, hogy minden nap megaláznak minket. Hogy a testvéremet megölték, és senkit sem érdekelt. Te sosem láttad, milyen az, amikor valaki mindenét elveszíti” – válaszoltam. Katalin csak sírt, és megfogta a kezem. „Sajnálom, Anna. Bárcsak másképp történt volna minden.”

Amikor a bitófa alá vezettek, a falu népe némán nézett rám. Néhányan lesütötték a szemüket, mások a nevemet suttogták. „Anna, te hős vagy, vagy gyilkos?” – kérdezte egy öregasszony. Én csak álltam, és a napfénybe néztem.

Most, hogy mindennek vége, csak azt kérdezem magamtól: vajon a bosszú tényleg felszabadít, vagy csak újabb láncokat rak ránk? Ti mit tettetek volna a helyemben?