Elveszett férj: Amikor a gyász szétszakít egy családot
– Már megint mész? – kérdeztem halkan, miközben Gábor idegesen kutatott a kulcsai után. Szombat reggel volt, fél nyolc. A lányunk, Lili, még aludt, a fiunk, Marci, a konyhaasztalnál ült a kakaós csigájával, és úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést.
Gábor rám sem nézett. – El kell vinnem Katát a rendelőbe. A fiúk fociedzésre mennek, ő meg nem tudja egyedül megoldani.
Kata. Az elhunyt öccsének, Tamásnak a felesége. Tamás négy hónapja halt meg autóbalesetben a 6-os úton. Azóta Gábor szinte több időt töltött Katáéknál, mint itthon. Mintha a saját gyerekeink másodlagosak lennének.
– Gábor… – kezdtem, de a hangom elcsuklott. – És mi? Mikor voltál utoljára velünk moziban? Mikor beszélgettél Marcival a sulis gondjairól? Lili minden este sír, mert hiányzol neki.
Végre rám nézett. A szemében fáradtságot és valami mást is láttam – talán bűntudatot? – Nem érted? Nekik most nagyobb szükségük van rám. Kata egyedül maradt, a gyerekek teljesen összetörtek. Tamás már nincs, én vagyok az egyetlen, aki segíthet.
– És mi? – suttogtam újra.
Nem válaszolt. Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ott maradtam a konyhában, ürességgel a mellkasomban. Marci rám pillantott a haja alól.
– Anya, apa már nem szeret minket?
Ez a kérdés jobban fájt, mint bármi más. Magamhoz öleltem, pedig legszívesebben én is sírtam volna.
Este felhívott anyukám.
– Zsuzsi, hogy bírod? – kérdezte aggódva.
– Anyu, már nem tudom… Gábor csak Katáéknál van. Bevásárol nekik, szerel, viszi-hozza a gyerekeket. A mieink alig látják.
– Ő is gyászol, de neked is jogod van a fájdalmadhoz. Nem lehetsz mindig második – mondta halkan.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, de minden rossz gondolat miatt bűntudatom volt Katával és az ő gyerekeivel szemben.
Másnap este elhatároztam, hogy komolyan beszélek Gáborral. Vártam rá késő estig. Tizenegy után ért haza, fáradtan és ingerülten.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Leült velem szemben az asztalhoz. Egy darabig csak hallgattunk.
– Gábor, értem, hogy fáj neked Tamás halála. Értem, hogy segíteni akarsz Katának és a gyerekeknek. De mi is szükségünk van rád. Nem bírom már egyedül. A gyerekeink hiányolnak. Én is hiányollak.
A konyhaasztalra szegezte a tekintetét.
– Nem hagyhatom őket magukra – mondta halkan. – Tamás volt az egyetlen testvérem…
– Én meg a feleséged vagyok! Marci és Lili a te gyerekeid! Tényleg választanod kell?
Ekkor kitört belőle:
– Nem érted! Ha látnád Katát… Alig tud felkelni reggelente! A fiúk az apjukat keresik! Én… nem tudok két helyen lenni egyszerre!
Könnyek szöktek a szemembe.
– De te csak ott vagy…
Felálltam, és bementem a hálóba, magára hagyva őt a bűntudatával és az én magányommal.
Hetek teltek el, semmi sem változott. Gábor egyre többször aludt Katáéknál – „mert a gyerekek lázasak”, „mert Kata beteg lett”, „mert elromlott a kazán”. A mi otthonunk egyre üresebb lett.
Lili éjszakánként bepisilt. Marci bezárkózott magába, abbahagyta a fociedzéseket, amit korábban annyira szeretett.
Egy nap hívott Marci osztályfőnöke:
– Zsuzsa néni, Marci mostanában nagyon szomorú és visszahúzódó. Minden rendben otthon?
Szégyent és tehetetlenséget éreztem.
Este újra próbáltam beszélni Gáborral:
– Gábor, a gyerekeink szenvednek. Én is szenvedek. Ha ez így megy tovább… nem tudom, meddig bírom.
Fájdalmasan nézett rám.
– Azt hiszed, nekem könnyű? Minden nap szétszakadok! Tamás volt az egyetlen testvérem…
– Én meg az egyetlen feleséged vagyok – vágtam közbe halkan.
Mindketten elhallgattunk.
Pár nap múlva megláttam egy üzenetet Katától Gábor telefonján:
„Köszönöm, hogy mindent megteszel értünk. Nem tudom, mi lenne velünk nélküled.”
Megállt bennem az ütő. Ez már több, mint segítség? Féltékenynek kellene lennem? Vagy én vagyok az önző?
Este összeszedtem minden bátorságom:
– Gábor… te még szeretsz engem?
Sokáig nézett rám, majd nagyot sóhajtott.
– Zsuzsi… már azt sem tudom, ki vagyok Tamás nélkül. Minden darabokra hullott.
Hónapok óta először öleltem át, és mindketten csendben sírtunk.
Nem tudom, hogyan tovább. Talán el kéne mennünk párterápiára? Talán időt kellene adnom neki? Vagy végre magamért és a gyerekeimért kellene kiállnom?
Lehet valakitől „részmunkaidős” gyászt elvárni? Jogom van féltékenynek lenni Tamás családjára?
Néha belenézek a tükörbe, és megkérdezem magamtól: rossz feleség vagyok, ha vissza akarom kapni a férjemet csak magunknak? Ti mit tennétek a helyemben?