„Anyu, ugye még élsz?” – Egy magyar kislány reggelei a félelem árnyékában

– Anyu, ugye még élsz? – suttogtam minden reggel, miközben a kisujjamat az orra alá tartottam. A szívem hevesen vert, mintha minden nap egy újabb vizsga lenne: vajon ma is velem marad? Amikor éreztem a leheletét, egy pillanatra megkönnyebbültem, de a félelem sosem múlt el teljesen. Ez volt az első emlékem minden napból, amióta anya beteg lett.

A nevem Katalin, tizenegy éves vagyok, és egy szűk, régi bérházban lakunk anyával a budapesti Józsefvárosban. A lakásunk kicsi, a falak vékonyak, minden reggel hallani lehet a szomszédok veszekedését vagy a villamos csilingelését az ablak alatt. De engem csak egy dolog érdekelt: anya lélegzik-e még.

Amióta tavaly ősszel kiderült, hogy daganatos betegsége van, minden megváltozott. Régen anya volt a környék legjobb varrónője – mindenki hozzá hozta a ruháit, még a házmester felesége is. „Kati anyukája aranykezű!” – mondták a barátnőim az iskolában. Most viszont már alig tudott felkelni az ágyból. Néha egész nap csak feküdt, és én hoztam neki vizet, gyógyszert, vagy éppen egy kis levest.

Az iskolába egyedül készültem. Hajamat magam fésültem, néha sikerült egy copfot is csinálnom, de legtöbbször csak összefogtam egy hajgumival. A ruháimat is magam választottam ki – anya régi szoknyáit hordtam, amiket még egészségesen varrt nekem. Minden reggel, mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem rá: „Szia anyu! Sietek haza!” – mondtam mindig, de néha elcsuklott a hangom.

Egyik reggel azonban már nem bírtam tovább. Ahogy kinyitottam az ajtót, és megéreztem a hideg folyosói levegőt, egyszerűen összerogytam. Zokogni kezdtem. A szomszéd néni, Ilonka néni éppen akkor jött ki a lakásából.

– Mi baj van, Katicám? – kérdezte aggódva.

– Félek… hogy mire hazaérek… már nem lesz itt anyu… – nyögtem ki könnyek között.

Ilonka néni magához ölelt. „Erősnek kell lenned, kislányom. Anyukádnak most rád van a legnagyobb szüksége.” De hogyan lehettem volna erős? Minden nap attól rettegtem, hogy elveszítem azt az egyetlen embert, aki igazán szeretett.

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanító néni tudta, mi történik otthon, de a többi gyerek nem értette, miért vagyok mindig csendesebb. Régen én voltam az osztály bohóca – most inkább csak figyeltem másokat. Egyik nap Zsófi odajött hozzám a szünetben:

– Kati, miért nem jössz játszani?

– Fáradt vagyok – hazudtam.

Pedig igazából attól féltem, ha jól érzem magam, valami rossz fog történni otthon. Mintha nem lenne jogom boldognak lenni.

Délutánonként siettem haza. Néha már az utcán hallottam anyu köhögését az ablakon át. Amikor beléptem, mindig ugyanazt kérdeztem:

– Hogy vagy ma?

– Ma jobb egy kicsit – válaszolta mosolyogva, de láttam rajta, hogy hazudik.

Egyik este aztán nagy vita tört ki köztünk. Éppen vacsorát készítettem – tésztát főztem paradicsomszósszal –, amikor anya rám szólt:

– Kati! Nem akarom, hogy mindent te csinálj! Gyerek vagy még!

– De hát muszáj! Ki más segítene neked? – kiabáltam vissza sírva.

– Nem akarom, hogy miattam nőj fel ilyen hamar…

Akkor először láttam anyát sírni. Leültem mellé az ágyra és átöleltem.

– Nem baj, anyu… csak maradj velem…

Aznap este együtt sírtunk. Rájöttem: nem csak én félek attól, hogy elveszítem őt – ő is fél attól, hogy magamra hagy majd.

A következő hetekben Ilonka néni többször is áthozott nekünk levest vagy süteményt. Néha segített takarítani is. Az iskolában pedig Zsófi egyszer csak megfogta a kezemet:

– Ha szeretnéd… eljöhetek hozzád tanulni.

Először nemet akartam mondani – szégyelltem a szegénységünket és anyu betegségét –, de végül igent mondtam. Zsófi lett az első barátom, akinek mindent el mertem mondani.

Egy este anya magához hívott:

– Kati… ha egyszer már nem leszek itt… szeretném, ha tudnád: nagyon büszke vagyok rád.

– Ne mondj ilyet! – kiáltottam rá kétségbeesetten.

– Muszáj… mert sosem tudhatjuk…

Aznap este nem tudtam elaludni. Csak feküdtem az ágyamban és azon gondolkodtam: mi lesz velem nélküle? Ki fogja megmondani, hogyan kell élni? Ki fog szeretni úgy, ahogy ő?

A tél lassan tavaszba fordult. Anya állapota hol jobb lett, hol rosszabb. Egyik reggel azonban nem éreztem a leheletét az ujjam alatt. Megdermedtem. De aztán halkan felsóhajtott és kinyitotta a szemét.

– Jó reggelt, kicsim! – mosolygott rám gyengén.

Akkor megértettem: minden nap ajándék vele. Nem tudom meddig tart még ez az ajándék – de most már nem akarok félni minden reggel.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet bátorságot találni akkor is, amikor minden bizonytalan? Várom a gondolataitokat…