Elveszítettem az álláslehetőséget, mert segítettem egy idős néninek – de nem tudtam, hogy ő a vezérigazgató édesanyja volt

– Miért pont most kell ennyire esnie? – morogtam magamban, miközben a Blaha Lujza tér felé futottam. A villamos csilingelése elnyomta a gondolataimat, de a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A harmadik állásinterjúm volt két hónapon belül, és úgy éreztem, ha ezt is elveszítem, végleg elúszik minden reményem. A műanyag mappában szorongatott önéletrajzom már átázott, a cipőmben tocsogott a víz.

A sarkon egy idős néni állt, kezében két nehéz szatyorral. A kabátja csuromvizes volt, a haja kócosan tapadt az arcára. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Láttam benne a kétségbeesést.

– Fiatalember, meg tudná mondani, hol van itt a 7-es busz megállója? – kérdezte remegő hangon.

Az órámra néztem: tíz perc múlva kezdődik az interjú. Ha most megállok segíteni, biztosan elkések. De ha továbbmegyek…

– Persze, segítek – mondtam végül, és átvéve tőle a szatyrokat, elindultam vele a buszmegálló felé. Az eső egyre jobban zuhogott, a ruhám már teljesen átázott. A néni közben mesélni kezdett: – Tudja, ma van a fiam születésnapja. Sütöttem neki mákos bejglit, de már alig bírom elvinni hozzá…

A buszmegállóhoz érve segítettem neki felszállni, sőt, még a buszsofőrt is megkértem, hogy figyeljen rá. Amikor visszanézett rám, hálásan mosolygott: – Maga jó ember, fiam. Köszönöm.

Az órámra pillantva rájöttem: elkéstem. Rohantam tovább az irodaház felé, ahol az interjú lett volna. A portás szigorúan nézett rám: – Már mindenki bement. Sietnie kellene.

A liftben próbáltam rendbe szedni magam: kicsavartam az ingem ujját, megigazítottam a hajam. Amikor beléptem a tárgyalóba, három öltönyös férfi és egy elegáns nő ült az asztalnál. Az egyikük – egy középkorú férfi – rögtön rám szólt:

– Maga az utolsó jelölt? Már húsz perce várunk!

– Elnézést kérek… – kezdtem volna magyarázkodni, de félbeszakítottak.

– Nem érdekelnek a kifogások. Itt pontosságot várunk el – mondta ridegen a nő.

A kérdések gyorsan záporoztak: tapasztalat, végzettség, miért akarok itt dolgozni. Próbáltam összeszedett lenni, de éreztem, hogy minden szóval egyre mélyebbre ásom magam. A végén csak annyit mondtak:

– Majd értesítjük.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Otthon anyám várt rám egy bögre teával.

– Hogy ment? – kérdezte reménykedve.

– Elbuktam – feleltem halkan.

Napokig nem jött semmi válasz. Már kezdtem feladni, amikor egy reggel csörgött a telefonom.

– Kovács Gábor vagyok a cégtől. Szeretném megkérdezni: maga segített múlt héten egy idős hölgynek a Blahán?

Meglepődve válaszoltam: – Igen…

– Az édesanyám volt az – mondta halkan. – Elmesélte, mennyire kedves volt vele. Tudja… mi itt nemcsak szakembereket keresünk, hanem embereket is.

Elakadt a lélegzetem.

– Szeretném, ha újra bejönne hozzánk beszélgetni – folytatta Gábor.

Aznap este anyám könnyes szemmel ölelt át.

– Látod fiam? Néha az élet visszaadja azt, amit adsz neki.

Másnap újra bementem az irodába. Ezúttal mosolyogva fogadtak. Gábor kezet nyújtott:

– Üdvözlöm a csapatban!

Azóta is sokszor gondolok arra az esős reggelre. Vajon ha nem segítek annak a néninek, most hol lennék? Megérte kockáztatni mindent az emberségért? Ti mit tettetek volna a helyemben?