Harminc disznó a Bakonyban – Egy elveszett álom és a második esély

– Nem megyek vissza, Anikó! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a szívem kalapált. Feleségem, Anikó, csak némán nézett rám, szemében egyszerre volt harag és félelem.

– Akkor mi lesz velünk, Gábor? – kérdezte halkan. – A bank már harmadszor hívott ma. A gyerekeknek iskolába kell menniük. Meddig húzod még?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és bámultam a repedezett linóleumot. Öt évvel ezelőtt még tele voltam reménnyel. Akkoriban úgy éreztem, hogy végre megtaláltam a kiutat a panelrengetegből: egy elhagyatott domboldalt béreltem a Bakonyban, és harminc malacot vittem fel oda. Minden pénzemet beletettem – sőt, még annál is többet. Hitelből vettem takarmányt, építettem ólakat, fúrtam kutat. Azt hittem, csak egy év kell, és végre lesz pénzünk rendbe hozni a házat.

Az első hónapokban minden jól ment. Anikó is hitt bennem, a gyerekek – Marci és Réka – boldogan szaladgáltak a domboldalon. A szomszédos tanyákon élők is segítettek: Pista bácsi hozott régi szerszámokat, Ilonka néni megmutatta, hogyan kell házilag orvosolni egy beteg malacot.

Aztán jött a csapás: sertéspestis ütötte fel a fejét a környéken. Egyik napról a másikra minden megváltozott. A hatóságok sorra zárták le az állományokat, égették el az elhullott állatokat. Az egész völgyet fojtogató füst borította be. Anikó könyörgött:

– Add el őket, amíg lehet! Legalább valamennyit visszakapunk!

De én makacs voltam. Hittem abban, hogy vége lesz a járványnak, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Nem adtam el egyetlen malacot sem.

Aztán én is megbetegedtem – nem pestistől, hanem kimerültségtől. Egy hónapig feküdtem Veszprémben a kórházban. Mire visszatértem, már csak tizenöt disznó volt életben. Az árak az egekben voltak, a takarmányt alig tudtam kifizetni. A bank naponta hívott.

Egy este, amikor már minden reményem elszállt, leültem az ól előtt és csak bámultam a sötétbe. Hallgattam a disznók halk röfögését, és úgy éreztem, mintha mindegyikük engem hibáztatna.

– Nem bírom tovább – suttogtam magam elé.

Másnap reggel bezártam az ólat, odaadtam a kulcsot az öreg tulajnak, Feri bácsinak, és elmentem. Nem néztem vissza.

Anikóval és a gyerekekkel Budapestre költöztünk. Segédmunkás lettem egy építkezésen, Anikó takarított. A gyerekek csendesebbek lettek; Marci esténként gyakran kérdezte:

– Apa, miért nem megyünk vissza a hegyre?

Évek teltek el így. Néha álmomban még láttam a domboldalt, hallottam a disznók hangját – de mindig felébredtem izzadva és bűntudattal.

Aztán idén tavasszal váratlanul hívott Feri bácsi:

– Gábor fiam, gyere ki! Nagy baj van a hegyen.

A hangja remegett. Másnap hajnalban már autóban ültem; Anikó nem szólt semmit, csak szorosan megölelt indulás előtt.

Az út ismerős volt, de minden megváltozott: az erdő sűrűbb lett, az ösvényeket benőtte a gaz. Amikor végre felértem a dombtetőre, megálltam döbbenten.

Az egykori ólak helyén most bokrok és fiatal fák nőttek. De ami igazán megdöbbentett: az egyik bozótosból egy hatalmas vaddisznó lépett elő – legalább 150 kilós lehetett. Megállt előttem és nézett.

Feri bácsi halkan szólt mögöttem:

– Ne félj tőle! Szelíd… szerintem emlékszik rád.

Közelebb léptem. Az állat orrán fehér csík futott végig – pontosan olyan volt, mint annak a kocának, akit mindig különösen szerettem.

Letérdeltem elé; ő odajött hozzám és óvatosan megszaglászta a kezemet. Megsimogattam a fejét – durva volt a szőre, de valami furcsa gyengédség áradt belőle.

Feri bácsi mesélni kezdett:

– Miután elmentél, csak pár malac maradt életben. De nem pusztultak el: megtanultak gyökeret ásni, vizet keresni az erdőben… összetartottak. Aztán szaporodni kezdtek. Most már hetven felett vannak – félig vadak lettek.

A környékbeliek látták őket néha-néha; de mivel nem bántották a földeket, senki sem foglalkozott velük igazán.

Ott térdeltem az erdőszélen és sírtam – először öt év után.

– Hogy lehet ez? – kérdeztem magamtól hangosan.

Feri bácsi vállon veregetett:

– Gábor fiam… ebből még lehet valami jó is! Csinálj belőle vadasparkot vagy tanösvényt! Ez kincs!

Körbenéztem: ahol egykor csak kudarcot láttam, most élet pezsgése vett körül. Az állatok túlélték nélkülem is – sőt: alkalmazkodtak, megerősödtek.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon hányan vagyunk így? Hányan hagyjuk ott az álmainkat félelemből vagy kényszerből… aztán egyszer csak visszanézünk és látjuk: amit elveszettnek hittünk, az valójában új életre kelt?

Este Anikónak csak ennyit mondtam:

– Vissza akarok menni. Nem pénzért… hanem hogy jóvátegyem azt, amit elrontottam.

Most itt ülök újra a domboldalon; körülöttem röfögnek a vadmalacok. Néha odajönnek hozzám – már nem félnek tőlem.

Vajon tényleg lehet második esély? Vagy csak szerencsém volt? Ti mit tennétek a helyemben?