Az asszony, aki megmentette a polgármester lányát – és mindent elveszített érte
– Nem! – ordítottam, miközben a busz fékcsikorgása visszhangzott a Fehérvári úton. A kislány, piros kabátban, épp akkor lépett le a járdáról, amikor a zöld lámpa felvillant az autósoknak. A szívem kihagyott egy ütemet. Mögötte egy fiatal nő – talán a bébiszitter – a telefonját nyomkodta, észre sem vette, mi történik.
Nem gondolkodtam. Ledobtam a táskámat, és futottam. Az eső áztatta aszfalton csúszott a cipőm, de nem érdekelt. Elértem a kislányt, megragadtam a karját, és egyetlen mozdulattal visszarántottam a járdára. Abban a pillanatban az autó oldalról eltalált – nem teljes erővel, de elég volt ahhoz, hogy elessek.
A világ elhomályosult. Csak a kislány sírását hallottam: – Néni! Néni! – A bébiszitter kétségbeesetten magyarázkodott valakinek telefonon: – Istenem, csak egy pillanatra néztem félre! – A járókelők körém gyűltek. Egy idős bácsi lehajolt hozzám: – Jól van, kedvesem? Hívjuk a mentőket!
A fájdalom lassan tört rám. A bal karom szinte égett, a bordáim sajogtak. Próbáltam felülni, de visszahanyatlottam. Egy nő letérdelt mellém: – Nyugodjon meg, már jönnek! – A kislány odabújt hozzám: – Megmentettél engem…
A mentőben már csak foszlányokra emlékszem. Egy fiatal ápoló kérdezte: – Hogy hívják? Van hozzátartozója? – Csak annyit tudtam mondani: – Katalin vagyok… két gyerekem van…
Amikor magamhoz tértem a Szent Imre kórházban, egy ismeretlen férfi ült az ágyam mellett. Elegáns öltönyben volt, arca komoly, tekintete fáradt. Azonnal felismertem: Szabó Gábor, Újbuda polgármestere. Mindenki ismeri őt Budapesten.
– Ön mentette meg a lányomat – mondta halkan. – Nem tudom eléggé megköszönni.
Csak bólintani tudtam. A karom sínben volt, a bordáim be voltak kötözve. Gábor folytatta:
– Szeretném segíteni magát. Bármit kérhet…
– Csak azt szeretném, hogy visszamehessek dolgozni – suttogtam.
Nem szólt többet, csak bólintott és elment.
Két nap múlva csörgött a telefonom. A munkahelyemről hívtak: egy takarító cég, ahol öt éve dolgoztam napi tizenkét órában, minimálbérért.
– Sajnáljuk Katalin, de nem tudjuk tovább alkalmazni. Hosszú ideig lesz betegállományban, nekünk pedig azonnal kell valaki…
– De… én…
– Megértjük a helyzetét, de nincs más választásunk.
Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak. Két gyerekem van: Anna kilenc éves, Marci hat. Egyedül nevelem őket mióta az apjuk elhagyott minket egy másik nőért. Az albérletet épphogy ki tudtam fizetni eddig is.
Aznap este Anna odabújt hozzám a kórházi ágyon:
– Anya, ugye nem lesz semmi baj?
– Nem lesz semmi baj, kicsim – hazudtam neki.
A következő napokban Gábor többször is bejött hozzám. Egyszer hozta magával a lányát is, Emesét. A kislány odaszaladt hozzám:
– Néni, te vagy az én hősöm! – mondta és átölelt.
Gábor komolyan nézett rám:
– Katalin, szeretnék segíteni magának. Van egy alapítványom, ahol szükségünk lenne egy megbízható emberre. Irodai munka lenne, rugalmas időbeosztással. Jó fizetésért.
– Miért pont én? – kérdeztem gyanakodva.
– Mert ön bátor volt. És mert tudom, milyen nehéz helyzetben van egyedülálló anyaként.
Sokáig gondolkodtam. Anyám szerint nem szabad elfogadni semmit „azoktól ott fent”.
– Vigyázz Kati! Az ilyenek sosem adnak semmit ingyen! – mondta anyám dühösen.
De amikor hazaengedtek a kórházból és megláttam az üres hűtőt, tudtam: nincs választásom.
Az első nap az alapítványnál furcsa volt. Mindenki kedvesen fogadott, de éreztem a suttogásokat mögöttem:
– Ő az a nő…
– Biztos valami protekciója van…
– Hallottad? Megmentette a polgármester lányát!
Próbáltam nem törődni vele. Dolgoztam becsülettel: adminisztrációt vezettem, segítettem szervezni jótékonysági rendezvényeket. Gábor gyakran bejött az irodába; mindig megkérdezte hogy vagyok-e.
Egy este későig bent maradtam iratokat rendezni. Gábor is ott volt még; az ablakból nézte az esti várost.
– Tudja Katalin… néha úgy érzem, mindenki csak kihasznál ebben a városban – mondta halkan.
– Én sosem kértem semmit cserébe – válaszoltam.
Rám nézett; először láttam rajta őszinte fáradtságot.
– Maga más. Maga emlékeztet arra, hogy még lehetnek jó emberek ebben az országban.
Az idő telt; egyre jobban összebarátkoztunk. Anna és Marci is megszerették Emesét; gyakran játszottak együtt hétvégén.
De nem mindenki örült ennek az új életnek.
Anyám továbbra is gyanakodott:
– Ez az ember csak kihasznál téged! Vigyázz Kati!
A volt férjem is felbukkant egyszer:
– Hallottam, hogy most már nagy emberekkel barátkozol… Talán ideje lenne visszafogadnod engem is!
Kinevettem.
A munkahelyemen is akadtak irigyek:
– Persze, neked könnyű… Elég volt hősködni egy napot és máris öledbe hullik minden!
De ők nem látták azokat az éjszakákat, amikor sírva számoltam ki az utolsó forintokat; nem tudták milyen érzés elveszíteni mindent egyetlen pillanat alatt.
Egy év telt el azóta a nap óta. Most már saját albérletünk van; Anna zongorázni tanulhatott végre; Marci focizni járhatott. Életemben először éreztem azt: talán tényleg lehet remény ebben az országban azoknak is, akiknek sosem adnak esélyt.
Néha még mindig felriadok éjszaka arra az ütközésre; érzem a fájdalmat a karomban és hallom Emese sírását. De aztán ránézek a gyerekeimre és tudom: mindent újra megtennék értük.
Vajon tényleg csak szerencse kellett ahhoz, hogy végre emberként bánjanak velem? Vagy mindenki megérdemelne egy második esélyt ebben az országban? Mit gondoltok ti erről?