Az utolsó almás pite – Egy magyar nagymama története feledésről, szeretetről és magányról
– Miért nem jössz már haza, Zsuzsi? – kérdezem a telefonba, miközben a konyhaasztalon reszket a kezem alatt a porcelán csésze. A vonal másik végén csend. Csak a pesti forgalom zaja szűrődik át, mintha a lányom is egy másik világban élne.
– Majd… majd ha lesz időm, anya. Most nagyon sok a munka – mondja végül, de érzem a hangján, hogy nem akar beszélgetni. – Puszi! – és már bontja is a vonalat.
Leülök az ablak alá, nézem a kertet. A régi almafa alatt még ott van a pad, ahol régen együtt ettük a friss pitét az unokákkal. Most csak a szél zörgeti az ágakat. A házban csend van, csak az óra kattogása hallatszik.
A nevem Ilona. Hetvenkilenc éves vagyok, és egész életemben ebben a kis alföldi faluban éltem. Itt születtem, itt mentem férjhez, itt neveltem fel három gyereket: Zsuzsit, Gábort és Andrist. A férjem, Lajos már tíz éve nincs velem. Azóta egyedül vagyok ebben a házban, amit együtt építettünk fel kétkezi munkával.
Régen minden más volt. Vasárnaponként tele volt a ház nevetéssel, gyerekzsivajjal. Zsuzsi mindig segített a konyhában, Gábor focizott az udvaron Andrisékkal. Az unokák is ide jártak nyaranta: Anna, Marci és Dorka. Most mindegyikük Budapesten vagy külföldön él. Néha felhívnak – néha nem.
A szomszédasszonyom, Marika néha átjön egy kávéra.
– Ilonka, ne búsulj! Az én fiam is csak karácsonykor jön haza. Ilyen ez mostanában – mondja együttérzően.
De én nem tudok belenyugodni. Minden reggel ugyanaz: felkelek, megfőzöm a kávét, végigjárom a kertet, megnézem az üres tyúkólat, aztán leülök a régi varrógép mellé. Néha kötök valamit az unokáknak – de már nem kérik. „Anya, most nem kell pulóver, minden olcsóbb a boltban” – mondta egyszer Zsuzsi.
Egyik nap elhatározom: sütök egy almás pitét. Olyat, amilyet régen szerettek. Talán ha elküldöm nekik postán… Talán örülnek neki.
A tészta illata betölti a házat. Ahogy szeletelem az almát, eszembe jutnak a régi családi ebédek.
– Anya, te vagy a legjobb szakács! – mondta mindig Gábor, miközben két pofára falta a pitét.
Most csak magamnak szeletelek egy darabot. A többit gondosan becsomagolom dobozba, ráírom: „Szeretettel: Mama”.
Másnap elviszem a postára. A postásnéni sajnálkozva néz rám:
– Ilonka néni, biztos megérkezik? Ezek a fiatalok már nem értékelik az ilyesmit…
– Meg kell próbálni – válaszolom halkan.
Hazafelé menet találkozom Marikával.
– Megint sütöttél? – kérdezi mosolyogva.
– Igen. Hátha örülnek neki…
– Ne haragudj, Ilonka, de szerintem csak magadnak okozol csalódást…
Nem válaszolok. Csak bólintok.
Pár nap múlva csörög a telefonom. Gábor az.
– Szia anya! Megjött a pite… De hát minek küldesz ilyet? Itt mindenki diétázik! Anna gluténérzékeny lett, Marci vegán… Dorka meg most fogyókúrázik.
– Sajnálom… csak gondoltam…
– Ne haragudj, de kidobtuk. De azért köszi! – mondja gyorsan, aztán leteszi.
A kezem remegve teszem le a kagylót. A szívemben valami összetörik.
Este Marika átjön.
– Mi történt?
Elmesélem neki mindent. Ő csak megfogja a kezem.
– Ilonka… tudod, hogy én mindig itt vagyok neked.
Aznap éjjel nem alszom jól. Álmodom Lajossal – mintha újra fiatal lennék, mintha újra együtt lennénk mindannyian az asztal körül.
Másnap reggel levelet írok Zsuzsinak:
„Drága lányom! Tudom, hogy elfoglalt vagy. Nem akarok terhet rakni rád. Csak szeretném tudni: gondolsz-e még néha rám? Szeretettel: Anya”
Válasz nem érkezik.
Hetek telnek el így. Egyre nehezebben mozgok, fáj minden ízületem. Marika hoz nekem kenyeret és tejet. Néha Krisi, a szomszéd fiú is átugrik segíteni fát vágni.
Egyik este váratlanul becsöngetnek. Zsuzsi áll az ajtóban – fáradtan, idegesen.
– Anya… beszélnünk kell.
Beengedem. Leülünk az asztalhoz.
– Miért írsz ilyen leveleket? Bűntudatom van miattad! Nem értem meg ezt az egészet… Nekem is nehéz! Nem tudok minden hétvégén lejönni! Nem érted?
– Értem… csak hiányzol – mondom halkan.
– Mindig csak azt hallom tőled: „miért nem jössz”, „miért nem hívsz”… Nem lehetne egyszer arról beszélni, ami jó?
Néma csend ül közénk.
– Sajnálom – suttogom végül.
Zsuzsi feláll.
– Mennem kell vissza Pestre. Majd hívlak…
Az ajtó becsukódik mögötte. Egy darabig csak ülök mozdulatlanul.
Másnap Marika átjön reggelivel.
– Hogy vagy?
– Fáradtan… és kicsit üresen – felelem.
Ő bólint.
– Tudod, Ilonka… mi öregek már csak egymásra számíthatunk itt falun. A gyerekeinknek más lett fontos…
Napok múlva Gábor is felhív:
– Anya… ne haragudj a múltkoriért. Csak annyi minden van mostanában…
– Semmi baj fiam – mondom neki –, csak vigyázzatok magatokra!
Aztán letesszük.
Egyre többször gondolok arra: vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam tőlük? Túl sokat adtam? Vagy épp túl keveset?
Egy este Marika megint átjön egy szelet süteménnyel.
– Tudod mit? Süssünk együtt valamit! Meghívjuk Krisit is meg Juliskát szemből! Legalább ne legyen üres ez a ház!
Nevetünk együtt – ritka pillanat ez mostanában.
Aztán elcsendesedik minden. Az ablakból nézem az őszi kertet; hullanak a levelek az almafáról. Eszembe jut: talán ez volt az utolsó almás pite, amit még szeretettel sütöttem valakinek ezen a világon.
De vajon tényleg így kellett ennek lennie? Vajon miért felejtjük el egymást ilyen könnyen? És ha egyszer majd ők is öregek lesznek… ki fog rájuk emlékezni?