A fiam rám öntötte a vizet, mert kértem még egy kicsit… ezért kiürítettem a számláját, és elhagytam az országot – ami ezután történt, mindenkit megdöbbentett

– Hogy lehetsz ennyire önző, apa? – kiabálta Gergő, miközben a pohár vizet az arcomba löttyintette. A hideg cseppek végigfolytak az arcomon, de nem a víz fájt igazán, hanem a tekintete. Az a megvetés, amit sosem gondoltam volna, hogy valaha tőle látok. Ott álltam a konyhában, a régi csempék között, ahol gyerekkorában annyiszor etettem, öleltem, vigasztaltam. Most pedig úgy nézett rám, mintha csak egy teher lennék az életében.

Nem tudom pontosan, mikor romlott el minden. Talán amikor meghalt az anyja, és én nem tudtam elég erős lenni mindkettőnk helyett. Talán amikor Gergő bekerült az egyetemre, és hirtelen szégyellni kezdte a panelt, ahol felnőtt. Vagy talán most, amikor már csak egy kis figyelmet kértem tőle – egy pohár vizet, egy kedves szót.

– Csak egy kicsit kértem még… – suttogtam magam elé, de ő már hátat fordított. A telefonját nyomkodta, mintha ott lenne az igazi élete.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és vissza-visszaidéztem minden pillanatot: amikor Gergő először mondta ki, hogy „apa”, amikor először vittem el focizni a Népligetbe, amikor együtt nevettünk a régi magyar filmeken. Mindent odaadtam neki. A fizetésemet, az időmet, az álmaimat. Mindig azt mondogattam magamnak: majd ha nagy lesz, visszaadja. Majd ha felnőtt lesz, megérti.

De most csak ürességet éreztem. És dühöt. Olyan dühöt, amit sosem gondoltam volna magamról.

Másnap reggel korán keltem. Gergő még aludt. Csendben leültem a számítógép elé – ő bízott rám mindent, még a bankszámlájának jelszavát is. Tudta, hogy én fizetem be a számláit, hogy én intézem az ügyeit. Egy pillanatig haboztam. De aztán eszembe jutott az arca előző este: az a hideg közöny.

Bejelentkeztem a netbankba. Láttam a számláján azt a pénzt – amit én spóroltam össze neki diákmunkákból, ösztöndíjakból, sőt még abból is, amit anyja halála után kaptunk. Egyetlen kattintással átutaltam mindent a saját számlámra.

Aztán összepakoltam egy bőröndöt. Csak a legszükségesebbeket vittem: néhány ruhát, anyám régi imakönyvét, egy fényképet Gergőről kiskorában. Felhívtam egy régi barátomat Győrben – ő segített jegyet venni egy buszra Bécsbe.

Nem néztem vissza. Nem hagytam levelet sem.

Az első napokban csak sodródtam. Bécsben minden idegen volt: az emberek nyelve, az utcák szaga, még a kenyér is más ízű volt. De legalább senki sem ismert. Senki sem nézett rám úgy, mint Gergő.

Egy kis magyar közösséghez csapódtam – volt ott egy Lajos bácsi meg egy Marika néni is, akik már húsz éve éltek kint. Segítettek munkát találni egy pékségben. Minden reggel hajnali négykor keltem, dagasztottam a tésztát, hallgattam a gépek zúgását. Néha sírtam is közben – de legalább senki sem látta.

Közben Gergő naponta hívott. Először csak dühösen: „Apa! Hol vagy? Miért vittél el mindent? Hogy tehetted ezt velem?” Nem vettem fel. Aztán jöttek az üzenetek: „Kérlek… csak mondd el miért…” Végül már csak annyi: „Hiányzol.”

Eltelt három hónap. Egy este Marika néni szólt: „Jött valaki érted.” Kimentem az utcára – és ott állt Gergő. Soványabb volt, mint valaha. A szeme karikás volt és vörös.

– Miért tetted ezt velem? – kérdezte halkan.

– És te? Te miért tetted ezt velem? – feleltem.

Sokáig csak álltunk egymással szemben. Aztán leültünk egy padra.

– Azt hittem… mindig ott leszel nekem – mondta végül Gergő.

– Én is azt hittem – válaszoltam.

Elmondtam neki mindent: hogy mennyire fájt az a pohár víz; hogy mennyire fájt az évek közönye; hogy mennyire fájt látni azt az embert benne, akivé lett.

– Sajnálom – mondta végül könnyek között.

Nem tudom, megbocsátottam-e neki igazán. De abban a pillanatban először éreztem azt hosszú idő után: talán még lehet esélyünk újrakezdeni.

Most itt ülök Bécsben egy kis szobában és azon gondolkodom: vajon tényleg én voltam a hibás? Vagy egyszerűen csak túl sokat vártam el attól, akit mindennél jobban szerettem? Ti mit tettetek volna a helyemben?