„Apa, ott van!” – Egy évvel a feleségem halála után a fiam furcsa dolgokat kezdett mondani a régi lakásunkban
– Apa, ott van! – A hangja tisztán csendült fel a sötét szobában, mintha nem is egyéves kisfiúm, hanem egy idegen szólt volna hozzám. Megálltam a küszöbön, kezemben a félig kiürült cumisüveggel, és csak néztem őt. Ádám, az én kisfiam, aki alig mondott eddig pár szót, most három teljes szót ejtett ki hibátlanul. A tekintete mereven tapadt a nappali sarkában lévő repedezett falra, ahol a vakolat már régóta hullott.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Azóta, hogy Anna meghalt a szülés után, minden napom egyetlen célt szolgált: hogy Ádámnak mindent megadjak, amit csak tudok. De most, ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha valami idegen költözött volna be hozzánk ebbe a régi zuglói panelba.
– Mit látsz ott, kisfiam? – kérdeztem halkan, de ő csak tovább bámulta a falat, mintha nem is hallotta volna a hangomat. A szívem vadul vert. A lakásban minden este ugyanaz a csend honolt, csak most valahogy sűrűbbnek tűnt.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Anna emléke mindenhol ott volt: az ágyban, ahol együtt nevettünk; a konyhában, ahol reggelente kávét főzött; és most már ebben a furcsa sarkban is. Vajon tényleg csak a gyász játszik velem? Vagy Ádám lát valamit, amit én nem?
Másnap reggel anyám hívott. – Gergő, jól vagy? Olyan fáradtnak tűntél tegnap is.
– Csak sok a munka – hazudtam. Nem akartam elmondani neki, hogy rettegek attól, amit Ádám mondott.
– Ugye nem felejtetted el, hogy ma jönnek a védőnők? – kérdezte aggódva.
– Nem felejtettem el – sóhajtottam.
A védőnő délután érkezett. Fiatal volt és kedves, de amikor meglátta Ádámot a sarokban ülni és némán bámulni a falat, elkomorult az arca.
– Szokott így viselkedni? – kérdezte halkan.
– Mostanában igen. Néha beszél is hozzá… – válaszoltam zavartan.
A védőnő csak bólintott. – Lehet, hogy csak képzeletbeli barátja van. Ez ebben a korban normális.
De én tudtam, hogy ez nem normális. Anna halála óta minden nap küzdöttem azzal az érzéssel, hogy valami nincs rendben velünk. A lakásban furcsa zajokat hallottam éjjelente: mintha valaki suttogna vagy lépdelne a folyosón. De mindig elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat.
Egy este, amikor Ádám már aludt, leültem a sarokba egy pohár borral. Néztem azt a pontot, amit ő is mindig néz. A fal repedései között mintha egy arc körvonalait láttam volna kirajzolódni. Megborzongtam.
Másnap reggel Ádám újra megszólalt:
– Anya ott van! – mondta tisztán és érthetően.
A pohár kiesett a kezemből. A szívem összeszorult. Hát tényleg Anna lenne az? Vagy csak annyira hiányzik neki az anyja, hogy már látni véli őt?
Aznap este anyám átjött segíteni. Amikor elmondtam neki, mit mondott Ádám, elsápadt.
– Tudod, amikor te kicsi voltál, néha te is beszéltél valakihez a sarokban – mondta halkan. – Akkor azt hittem, csak képzeletbeli barátod van…
Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg léteznek dolgok ezen a világon túl? Vagy csak az elmém játszik velem? A gyász képes ilyen trükkökre?
A következő napokban Ádám egyre többször beszélt a sarokhoz. Néha nevetett is, mintha valaki viccet mesélt volna neki. Máskor sírt és azt mondta: „Anya elment.”
Egyik este úgy döntöttem, hogy beszélek hozzá én is.
– Anna… ha tényleg itt vagy… kérlek… segíts nekünk! – suttogtam könnyes szemmel.
Aznap éjjel először aludtam nyugodtan hónapok óta. Reggel Ádám mosolyogva ébredt és azt mondta:
– Apa, anya azt mondta: szeret téged.
Összetörtem. Sírtam és nevettem egyszerre. Talán tényleg itt van velünk valahol Anna lelke. Vagy talán csak annyira vágyom rá, hogy újra halljam őt, hogy már mindent beleképzelek ebbe a régi panelba.
De vajon mi az igazság? Léteznek dolgok ezen túl? Vagy csak mi magunk teremtjük meg őket a fájdalmunkból és vágyainkból?
Ti mit gondoltok? El tudjátok hinni, hogy szeretteink valahogy mégis velünk maradnak? Vagy csak az emlékeink játszanak velünk?