„Apa vacsorát főzött, de amit utána tett, örökre megváltoztatta az életünket…”

– Ne mozdulj, Marci! – suttogtam a fiam fülébe, miközben a nappali kanapéján feküdtünk, mintha mindketten elájultunk volna. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A férjem, Gábor, épp akkor lépett ki a konyhából, és a telefonjába suttogott: – Igen, már kész… Pár perc, és mindketten kidőlnek.

A vér megfagyott bennem. Hogy lehet ez? Gábor, akivel tizenöt éve vagyok együtt, akivel annyi mindent átéltünk… Most azt hallom, hogy valakinek azt mondja: „már kész”? Mi kész? Mi történik itt? Marci keze remegett a tenyeremben, de nem mert megszólalni.

Az egész este olyan ártatlanul indult. Gábor ritkán főzött, de ma ragaszkodott hozzá: – Ma én csinálok vacsorát! – mondta mosolyogva. A kedvencünket készítette: paprikás csirke galuskával. Marci örült neki, én pedig hálás voltam, hogy végre egy kis figyelmet kapok tőle. Az utóbbi időben egyre távolabb kerültünk egymástól; sokat dolgozott, gyakran volt ingerült. De ma este minden másnak tűnt.

A vacsora után azonban furcsán kezdtem érezni magam. Először csak szédültem, aztán zsibbadtak a végtagjaim. Marci rám nézett: – Anya, furán érzem magam… – suttogta. Akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Az ösztöneim azt súgták: játsszam el, hogy elájultam. Marci is követte a példámat.

Most ott feküdtünk mozdulatlanul, miközben Gábor visszajött a szobába. Megállt felettünk, néhány másodpercig nézett minket, majd újra kiment. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik és becsukódik. Csak ekkor mertem megszólalni: – Marci, most gyorsan! Menjünk ki innen! – súgtam.

A lábam alig bírt el, de valahogy sikerült feltápászkodnom. Marci is remegett, de tartotta magát. Kiosontunk a házból a hátsó kertbe. A szomszédunkhoz futottunk át – Kati nénihez –, aki mindig is olyan volt nekem, mint egy második anya.

– Mi történt veletek? – kérdezte döbbenten Kati néni.
– Kérem… hívja a rendőrséget… Gábor… mérgezett meg minket… – ziháltam.

Kati néni azonnal tárcsázta a segélyhívót. Pár percen belül rendőrök és mentők lepték el az utcánkat. A mentősök elláttak minket; szerencsére csak enyhe altatószert kevert az ételbe Gábor – ezt később mondták el –, de ha nem játszom meg magam, ki tudja, mi történik.

A rendőrök átkutatták a házat. Gábort nem találták otthon; eltűnt. A telefonját azonban ott hagyta az asztalon. Az egyik rendőr átnézte az üzeneteit és híváslistáját. Kiderült: Gábor hónapok óta kapcsolatban állt egy bizonyos „Zsuzsa” nevű nővel. Az üzenetekből világossá vált: el akart tűnni az országból vele – de előtte „meg kellett oldania” minket.

Az egész világom összeomlott egy pillanat alatt. Hogy tehette ezt? Miért? Mit rontottam el? Együtt építettük fel ezt az életet: közös lakás, közös gyerek… És most mindent eldobott egy másik nőért?

A következő napokban mindenki minket sajnált a környéken. Az iskolában Marcihoz külön pszichológus járt be beszélgetni. Én pedig csak ültem otthon a kanapén, és bámultam ki az ablakon. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre: mikor kezdett el eltávolodni tőlem Gábor? Mikor vált fontossá számára valaki más?

Az anyám is átjött hozzánk egyik este.
– Juditkám… ezt nem lehet feldolgozni egyedül – mondta halkan.
– Anya… én csak azt akarom tudni: miért? Mit csináltam rosszul? – törtek fel belőlem a könnyek.
– Semmit sem csináltál rosszul. Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják értékelni azt, amijük van.

A rendőrség végül két hét múlva megtalálta Gábort egy panzióban Balatonfüreden Zsuzsával együtt. Letartóztatták őket; Gábort emberölési kísérlettel vádolták meg.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz erről beszélni. Marci sokat kérdez: – Anya, apa tényleg bántani akart minket?

Nem tudok mit mondani neki. Csak annyit: – Néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk.

Most itt ülök a sötét szobában, és azon gondolkodom: vajon valaha újra bízni tudok majd valakiben? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?