1991 – Négy lány titka: Harminc év hallgatás után végre kiderül az igazság?

– Anya, nem akarok iskolába menni! – kiáltottam a konyhaajtóból, miközben a reggeli kakaóm kihűlt a bögrében. Anyám csak rám nézett, szeme alatt mély árkok, mintha egész éjjel sírt volna. – Zsuzsi, muszáj menned. Nem lehet örökké elbújni – mondta halkan, de a hangjában ott volt a félelem.

1991 tavasza volt, egy kis alföldi faluban, ahol mindenki ismert mindenkit. Az iskolánk, a Kossuth Lajos Gimnázium, kívülről szürke, belülről tele volt álmokkal és titkokkal. Az osztályunkban négyen voltunk elválaszthatatlanok: én, Zsuzsi, valamint Erika, Timi és Ági. Mindannyian tizenhat évesek voltunk, tele reményekkel és félelmekkel.

Akkoriban még nem tudtam, hogy egyetlen döntés mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Egyik reggel Erika nem jött iskolába. Azt mondták, beteg. Aztán Timi is eltűnt. Ági sírva fakadt az órán, de nem mondott semmit. Egy hét múlva ő sem jelent meg többé. A faluban mindenki suttogott: „Terhesek voltak! Vajon ki az apa?” – kérdezgették egymást a boltban az asszonyok.

Én maradtam egyedül. Az osztálytársaim kerültek, a tanárok furcsán néztek rám. Az anyám esténként sírt a fürdőszobában, apám pedig egyre többet ivott. A rendőrök kérdezgettek, de én csak annyit mondtam: „Nem tudom.” Pedig tudtam. Mindent tudtam.

Az igazság az volt, hogy mind a négyen ugyanabba a fiúba szerettünk bele: Gáborba, aki két évvel idősebb volt nálunk, és minden lány álma volt. Gábor apja a falu polgármestere volt, így mindenki úgy tett, mintha Gábor hibátlan lenne. De mi tudtuk az igazat. Gábor kihasznált minket – mindegyikünket külön-külön csábított el, ígéretekkel és hazugságokkal.

Egy este, amikor már mindannyian tudtuk egymásról az igazat, találkoztunk az iskola mögötti játszótéren. – Nem mondhatjuk el senkinek – suttogta Erika remegő hangon. – Ha kiderül, vége mindennek. A szüleink megölnek minket.

Ági zokogott: – Én nem bírom tovább! Mi lesz most velünk?

Timi csak bámult maga elé: – El kell tűnnünk innen. El kell menekülnünk.

Aznap este döntöttük el: megszökünk. Megbeszéltük a részleteket, összecsomagoltuk a legfontosabb dolgainkat, és vártuk az alkalmat.

De én gyáva voltam. Az utolsó pillanatban visszaléptem. Azt mondtam nekik, hogy beteg vagyok, nem tudok menni. Másnap reggel már csak hárman voltak ott a buszmegállóban – én otthon maradtam.

A lányok eltűntek. Senki sem látta őket többé. A rendőrség hónapokig nyomozott, de semmit sem találtak. A falu széthullott: mindenki gyanúsított lett valaki szemében. A szüleim soha nem bocsátották meg nekem, hogy nem mondtam el az igazat.

Évek teltek el. Felnőttem, Budapestre költöztem, próbáltam elfelejteni mindent. De minden évben áprilisban rémálmaim voltak: látom magam előtt Erikat, Timit és Ágit – ahogy sírnak és könyörögnek.

Harminc év telt el azóta. Egy nap felhívott anyám: – Zsuzsi! Hallottad? Az iskolában találtak valamit…

A régi gondnok, Lajos bácsi halála után takarítás közben egy régi szekrény mögött poros naplót találtak. Erika naplója volt az. Benne minden: a szerelmünk Gáborhoz, a terhességek titka, a szökés tervei… És egy cím: egy kis ház valahol a Bakonyban.

A rendőrség újra nyomozni kezdett. Az egész falu felbolydult: „Lehet, hogy még élnek?” „Mi történt velük?”

Én pedig újra ott találtam magam a múlt árnyékában. Anyám rám nézett: – Zsuzsi… most már elmondhatod az igazat.

De mit mondhattam volna? Hogy gyáva voltam? Hogy féltem? Hogy hagytam elveszni a barátaimat?

Most itt ülök harminc évvel később, és csak egy kérdés jár a fejemben: Vajon ha akkor bátorabb vagyok, más lett volna minden? Ti mit tettetek volna a helyemben?