Szeretet nélkül – Egy magyar lány vallomása

– Miért nem tudsz egyszer végre úgy viselkedni, mint egy rendes lány? – csattant fel anya, miközben a konyhaasztalra csapta a vizespoharat. A pohárban a víz megremegett, én pedig összerezzentem, mintha a hangja is pofon lett volna. Tizennégy éves voltam, de már rég megtanultam, hogy a csend a legjobb barátom. Csak álltam ott, a konyha sarkában, és próbáltam nem sírni.

– Bocsánat, anya – suttogtam halkan, de ő már hátat fordított nekem. Azt hiszem, soha nem is vette észre a könnyeket a szememben.

A nevem Fruzsina. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Az anyám, Katalin, tanítónő volt az általános iskolában, apám, László, villanyszerelőként dolgozott, de ő már akkor elköltözött tőlünk, amikor még csak nyolcéves voltam. Azóta anya egyedül nevelt engem és az öcsémet, Gábort. Legalábbis ezt mondta mindenkinek. Valójában inkább csak túlélte a napokat mellettünk.

A családunkban a szeretet olyan volt, mint egy régi családi porcelán: mindenki tudta, hogy létezik, de senki sem merte megfogni, nehogy eltörjön. Anya sosem ölelt meg. Ha jó jegyet vittem haza, csak annyit mondott: – Ez a dolgod. Ha rosszat kaptam, akkor jött a szokásos: – Apádra ütöttél. Mindig apámat hibáztatta mindenért – még azért is, hogy én létezem.

Gábor más volt. Őt mintha jobban szerette volna. Talán mert fiú volt? Vagy mert ő jobban hasonlított rá? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor Gábor elesett és felszakadt a térde, anya azonnal odaugrott hozzá: – Jaj, kisfiam! – és már ragasztotta is rá a sebtapaszt. Ha én sírtam, csak legyintett: – Ne hisztizz már!

Az iskolában csendes voltam. A tanáraim szerint szorgalmas és visszahúzódó gyerek voltam. Barátaim alig akadtak; inkább könyvekbe menekültem. A könyvekben legalább mindig volt valaki, aki szerette a főhőst.

Tizenhat évesen történt először, hogy nem bírtam tovább. Egyik este vacsora után odamentem anyához:

– Anya… Szeretsz engem? – kérdeztem remegő hangon.

Felnézett rám a tévé fölött, mintha valami különös nyelven beszélnék.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát nem látod, mennyit dolgozom értetek? – mondta ingerülten.

– De… én csak… – kezdtem volna magyarázni, de már nem figyelt rám.

Aznap este sokáig sírtam a párnába fojtva a hangomat. Akkor döntöttem el: ha egyszer lesz gyerekem, minden nap elmondom majd neki, mennyire szeretem.

Az érettségi után Budapestre költöztem egyetemre. A kollégiumban először furcsa volt, hogy más lányok beszélgetnek az anyjukkal telefonon órákig. Én csak akkor hívtam fel anyát, ha muszáj volt. Mindig ugyanaz a rövid beszélgetés:

– Szia anya! Hogy vagy?
– Dolgozom. Te?
– Minden rendben.
– Jó. Akkor szia.

Aztán letettem a telefont és üresnek éreztem magam.

Az egyetemen találkoztam Balázzsal. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Eleinte nem értettem, miért akar velem lenni – hiszen én semmi különös nem vagyok. De ő mindig azt mondta: – Fruzsi, te vagy a legcsodálatosabb lány a világon! – Én pedig csak nevettem kínomban.

Balázs családja teljesen más volt. Az anyukája minden vasárnap ebédre hívott minket; ölelt, puszilt, kérdezett. Az első alkalommal zavarban voltam; nem tudtam mit kezdeni ezzel a szeretettel.

Egy alkalommal Balázs anyukája megkérdezte:
– Fruzsi drágám, te mit szeretsz enni?
Zavaromban csak annyit mondtam:
– Amit megfőznek…
Ő nevetett és megsimogatta az arcomat.

Hazafelé Balázs rám nézett:
– Miért vagy mindig ilyen feszélyezett anyámék előtt?
– Nem tudom… nálunk otthon sosem volt ilyen…
– Milyen?
– Hát… ölelés… nevetés… beszélgetés…
Balázs elhallgatott. Megfogta a kezemet.

Az évek teltek. Balázs megkérte a kezemet; összeházasodtunk. Az esküvőnkön anya ott ült az első sorban merev arccal; még akkor sem mosolygott rám igazán. Amikor odamentem hozzá a lagzi végén:
– Köszönöm anya, hogy eljöttél.
Csak bólintott.

Két évvel később megszületett a kislányunk, Lili. Amikor először tartottam a karomban, megesküdtem magamban: ő mindig tudni fogja, hogy szeretem.

De az anyaság nehezebb volt, mint gondoltam. Egyik este Lili sírt; fáradt voltam és ingerült. Majdnem rászóltam úgy, ahogy velem is tették gyerekkoromban – de megálltam. Leültem mellé és átöleltem.

Később felhívtam anyát:
– Anya… te miért nem öleltél meg soha?
Sokáig hallgatott a vonal másik végén.
– Nem tudom… engem sem öleltek meg soha…
Akkor értettem meg először: amit nem kapunk meg gyerekként, azt felnőttként is nehéz adni.

Azóta próbálok megbocsátani neki – és magamnak is.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban van még ilyen csendes szeretethiány? Hányan nőnek fel úgy, mint én – ölelés nélkül? És vajon képesek vagyunk-e megtörni ezt az ördögi kört?