A menyem meghalt szülés közben – Nyolc férfi sem tudta felemelni a koporsót, és amikor az anyós követelte, hogy nyissák ki…
– Nem! Nem hiszem el! – sikítottam, miközben a koporsó mellett térdeltem, és a kezemmel görcsösen markoltam a nedves földet. A temetőben sűrű, hideg eső verte az emberek fekete kabátját, de senki sem mozdult. Mindenki Katát siratta, a menyemet, aki csak huszonhat éves volt, amikor a szülőágyon hagyott itt minket. A fiam, Gergő, úgy állt mellettem, mint egy árnyék: üres tekintettel, mozdulatlanul.
A pap monoton hangja visszhangzott a sírok között, de én csak egyetlen mondatot hallottam újra és újra: „Kata meghalt.” Az unokám, akit sosem fogok megismerni, szintén elment vele. A családunk széthullott. A lányom, Zsófi, sírva kapaszkodott belém: – Anya, miért történt ez velünk? Miért pont velünk?
A temetésen mindenki ott volt: Kata szülei, testvérei, barátai, a szomszédok. Még az ismerős boltosnéni is eljött. A koporsót aranyszínűre festették – Kata szerette az aranyat –, és két régi padra tették a ravatalozó udvarán. Amikor eljött az idő, hogy leengedjük a földbe, nyolc erős férfi – Gergő barátai és rokonai – álltak körbe. Megfogták a koporsót… de az meg sem mozdult.
Először azt hittük, csak nehéz. De amikor újra próbálták, és még mindig nem sikerült felemelniük, valami furcsa félelem költözött mindenkibe. A szomszéd néni keresztet vetett: – Ez nem lehet! Ilyen még nem volt! – suttogta.
Gergő arca elsápadt. – Anya… valami nincs rendben. Ez nem normális.
A pap is tanácstalanul nézett ránk. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Valami rettenetes érzés kerített hatalmába – mintha Kata lelke nem akarna elmenni.
– Nyissák ki a koporsót! – kiáltottam hirtelen. Mindenki rám nézett. Kata anyja zokogva tiltakozott: – Ne! Ne engedd! Ez szentségtörés!
De én hajthatatlan voltam. – Valami nincs rendben! Érzem! Ki kell derítenünk!
A férfiak tanácstalanul néztek egymásra. Végül Gergő bólintott: – Ha anya ezt akarja…
Lassan leemelték a koporsó fedelét. A levegő megfagyott körülöttünk. Kata ott feküdt hófehér ruhában, mintha csak aludna. De valami furcsa volt: az arca kisimultabb volt, mint amikor utoljára láttam. Mintha mosolygott volna.
A nagynéném halkan felsikoltott: – Nézzétek! A keze…
Kata keze ökölbe volt szorítva. Gergő remegő kézzel bontotta ki az ujjait. Egy apró papírdarabot talált benne.
– Ez mi? – kérdezte döbbenten.
Kibontottuk a cetlit. Egyetlen mondat állt rajta: „Bocsássatok meg.”
Mindenki ledermedt. Kata utolsó üzenete volt ez? Vagy valaki más tette oda? A családunkban régóta húzódott egy kimondatlan feszültség köztem és Katám között. Sosem fogadtam el igazán; mindig úgy éreztem, elveszi tőlem a fiamat. Sokszor szóltam be neki apróságok miatt: „Miért így főzöd a levest? Miért nem úgy nevelitek majd a gyereket?”
Most már késő volt megbánni mindent.
A temetés után napokig nem tudtam aludni. Gergő magába zárkózott; Zsófi is csak sírt. Egy este leült mellém:
– Anya… szerinted Kata haragudott ránk?
– Nem tudom, kicsim – suttogtam –, de azt hiszem, megbocsátott nekünk.
Az egész falu erről beszélt: miért nem lehetett felemelni a koporsót? Mi volt az üzenet jelentése? Egyesek szerint átok ült rajtunk; mások szerint csak a gyász súlya nehezedett ránk annyira, hogy mozdulni sem bírtunk.
Éjszakánként újra és újra lejátszom magamban azt a napot. Vajon ha kedvesebb vagyok Katával… ha jobban odafigyelek rá… ha nem ragaszkodom annyira a saját igazamhoz… talán most itt lenne velünk? Talán az unokámat is ringathatnám?
Azóta minden nap kimegyek a temetőbe. Leteszek egy szál aranyszínű rózsát a sírjára, és halkan suttogom: – Bocsáss meg nekem, Kata!
De vajon tényleg meg tudunk bocsátani magunknak? Vagy örökké cipelni fogjuk ezt a terhet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy életre szóló hibát?