Öt év után: Az eltűnt kislány titka a Mátrában – Vajon él még Anna?

– Anna, ne menj túl messzire! – kiáltotta apa, miközben a sűrű fák között próbáltam utat törni magamnak. A Mátra csendje akkoriban még nem tűnt fenyegetőnek, inkább hívogatónak éreztem, mintha minden fa, minden kő azt suttogná: „Gyere, fedezz fel!”

Aznap reggel indultunk el, csak ketten. Anyám otthon maradt, mert veszekedtek apával előző este. Azt mondta, nem bírja tovább a bizonytalanságot, a folytonos menekülést a problémák elől. Apa csak annyit mondott: „Majd rendbe jövünk, Anna. Egy kis természet, egy kis csend, és minden jobb lesz.”

Nem lett jobb. Az erdő mélyén hamar eltévedtünk. Először csak viccesnek tűnt, hogy nem találjuk a piros jelzést, de ahogy telt az idő, egyre nőtt bennem a félelem. Apa próbált nyugodt maradni, de láttam rajta a pánikot. Amikor leültünk egy kidőlt fatörzsre, elővette a jegyzetfüzetét és írni kezdett.

– Ha valaki megtalálja ezt… – motyogta maga elé. – Szeretlek, Anna.

Aztán minden összemosódott. Hideg volt az éjszaka, apa átölelt, én pedig sírtam. Másnap reggel már nem volt ott. Egyedül maradtam.

Öt év telt el azóta. Anyám arca azóta is előttem van: a remény és a kétségbeesés keveréke. A rendőrök, az önkéntesek, a keresőkutyák – mindannyian jöttek-mentek, de senki sem talált ránk. Végül mindenki feladta.

Most azonban újra felbolydult az egész ország: egy túrázó megtalálta a hátizsákjainkat és apám jegyzeteit egy eldugott barlangban. A hírekben azt mondják, talán még élek. Hogy lehet ez? Hogy lehetne valaki életben öt év után az erdőben?

Anyám újra a kamerák előtt sír. – Anna! Ha hallod ezt… kérlek, gyere haza! – zokogja. A szomszédok is találgatnak: „Lehet, hogy valaki segített neki? Vagy elrabolták?”

A családunk széthullott. Nagybátyám szerint apa szándékosan tűnt el velem, hogy bosszút álljon anyán. A nagymamám viszont azt mondja: „Az én Annám túlélő! Ő biztosan visszajön!”

A rendőrök most újra keresnek. Drónok zúgnak a fák felett, kutyák szimatolnak minden bokorban. Az emberek a faluban két táborra szakadtak: vannak, akik szerint már régen meghaltam, mások szerint valahol ott vagyok, és csak arra várok, hogy megtaláljanak.

Én pedig… én itt vagyok. Egy kis faházban ülök egy idős asszonnyal, akit Marikának hívnak. Ő talált rám az erdő szélén évekkel ezelőtt, amikor már majdnem feladtam. Nem vitt vissza a faluba – félt, hogy elveszik tőle az egyetlen társaságát. Azt mondta: „Itt biztonságban vagy, Anna. Senki sem bánthat.”

Szerettem volna hazamenni anyához, de Marika beteg lett, és nem tudtam magára hagyni. Aztán már annyi idő eltelt… Féltem visszamenni. Féltem attól is, hogy anyám már nem akar látni.

Most azonban hallom a keresőkutyák ugatását a közelben. Marika keze remegve szorítja az enyémet.

– Menj! – suttogja könnyek között. – Menj haza!

Kilépek a faházból, és látom a rendőröket közeledni. Egy pillanatra megállok: vajon tényleg hazamehetek? Vajon anyám meg tud bocsátani nekem? Vajon én meg tudok bocsátani apának?

Ahogy közelebb érek hozzájuk, érzem, hogy minden megváltozik majd. De vajon jobb lesz-e? Vagy csak újabb sebeket kapunk mindannyian?

Ti mit tennétek a helyemben? Hazamennétek ennyi év után? Meg lehet bocsátani annak, aki magára hagyott?