A menyem meghalt szülés közben – nyolc férfi sem bírta felemelni a koporsót, és amikor anyósaként követeltem, hogy nyissák ki…
– Nem! Nem lehet, hogy ennyi volt! – ordítottam a szakadó esőben, miközben a koporsó mellett térdeltem. A falu temetőjében álltunk, a sárban, a sáros cipők alatt cuppogott a föld, és mindenki engem nézett. A fiam, Gábor, csak állt ott, üres tekintettel, mintha már nem is lenne köztünk. A pap monoton hangon mondta az imát, de én csak a menyem arcát láttam magam előtt: Anna mosolygott rám, ahogy utoljára láttam, amikor még élt… amikor még reménykedtem.
Aznap reggel még minden olyan hétköznapi volt. Anna a konyhában főzte a teát, Gábor az ablaknál állt, és a reggeli fényben nézte a kertet. Aztán jöttek a fájások. Rohantunk a kórházba, de mire odaértünk, már minden késő volt. A kisbaba megszületett, de Anna… Anna nem élte túl. A fiam összetört. Én is. De valahogy nekem kellett erősnek lennem.
A temetés napján az egész falu ott volt. Mindenki ismerte Annát: kedves volt, segítőkész, mindig mosolygott még akkor is, amikor nehéz volt az élet. A koporsó aranyszínűre festve állt a ravatalozó közepén. Nyolc férfi – erős, dolgos emberek – próbálták felemelni, hogy kivigyék a sírhoz. De mintha valami láthatatlan erő tartotta volna vissza őket.
– Mi van ebben? – kérdezte egyikük lihegve.
– Ez nem lehet ilyen nehéz! – mondta egy másik.
A rokonok suttogni kezdtek. Az öreg Marika néni keresztet vetett.
– Ez rossz ómen – mondta halkan –, valami nincs rendben.
A pap rám nézett, mintha tőlem várná a választ. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egész életemben hittem abban, hogy az anyai ösztön nem csalhat. Most is éreztem: valami titok lappang itt.
– Álljanak meg! – kiáltottam. – Nem megyünk tovább! Nyissák ki a koporsót!
A falu döbbenten nézett rám. Gábor odalépett hozzám.
– Anya, mit csinálsz? Ez őrültség!
– Nem érdekel! – kiabáltam vissza könnyek között. – Valamit tudnom kell!
A temetkezési vállalkozó tétovázott, de végül engedett. Lassan leemelték a fedőt. Mindenki visszafojtott lélegzettel nézte.
Anna ott feküdt hófehér ruhában, mintha csak aludna. De valami furcsa volt: a keze szorosan ökölbe volt szorítva. Közelebb hajoltam. A keze alatt egy összegyűrt papírlap volt.
Reszkető kézzel kihúztam. Egy levél volt rajta – nekem címezve.
„Kedves Éva! Tudom, hogy sosem volt könnyű velem. Mindig próbáltam megfelelni neked, de néha úgy éreztem, sosem leszek elég jó. Most, hogy elmegyek, szeretném, ha tudnád: mindent megtettem Gáborért és a kisbabánkért. Kérlek, vigyázz rájuk! És kérlek… bocsáss meg nekem mindenért.”
A betűk elmosódtak a könnyeimtől. Az egész falu némán állt körülöttem. Gábor odalépett mellém, és először sírt azóta, hogy Anna meghalt.
– Anya… én sem voltam jó férj – suttogta megtörten.
– Senki sem tökéletes – mondtam halkan –, de most már csak az számít, hogy együtt maradjunk.
A temetés után napokig nem tudtam aludni. Anna levele újra és újra visszhangzott bennem. Vajon tényleg olyan szigorú voltam vele? Tényleg nem adtam meg neki azt az elfogadást és szeretetet, amire vágyott?
A faluban mindenki erről beszélt: „Láttad Évát? Micsoda jelenetet csinált! De hát igaza volt… Ki gondolta volna, hogy Anna ilyen terhet hordozott?”
Azóta minden nap meglátogatom Annát a temetőben. A kisunokám lassan cseperedik; Gábor próbál újra talpra állni. Én pedig minden nap próbálom jobb ember lenni – magamhoz és másokhoz is.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek köztünk úgy, hogy sosem mondják el az igazi érzéseiket? Hányan viselnek mosolyt az arcukon, miközben belül szenvednek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani magatoknak és másoknak időben – vagy csak akkor jön el ez a pillanat, amikor már túl késő?