Hitem és a családom: Egy magyar nő harca a rákkal

– Miért pont én? – kérdeztem magamtól, miközben a kórházi ágyon feküdtem, és a plafont bámultam. A fehér neonfény kegyetlenül világította meg az arcomat, mintha minden hibámat ki akarná emelni. Gábor ott ült mellettem, kezét az enyémre tette, de nem szólt semmit. Csak nézett rám azokkal a szomorú barna szemeivel, amelyekben annyi aggodalom volt, hogy szinte belefulladtam.

– Kati, erős vagy – suttogta végül. – Ezt együtt végigcsináljuk.

De én nem voltam biztos benne. Amikor az orvos kimondta: „rosszindulatú daganat”, mintha egy másik világba zuhantam volna. Egy olyan világba, ahol minden nap bizonytalanság, fájdalom és félelem. A kemoterápia első napján már az infúzió látványától is hányingerem lett. Az ápolónő, Ilona néni kedvesen megsimogatta a karomat.

– Ne féljen, Katalin, sokan végigcsinálták már. Maga is meg fogja tudni.

De én csak bólintottam, mert beszélni sem volt erőm. Otthon Anna, a tizenhárom éves lányom próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De hallottam éjszaka, ahogy sír a párnájába. Egy este odamentem hozzá.

– Anna, gyere ide! – hívogattam magam mellé az ágyra.

– Anya, ugye nem fogsz meghalni? – kérdezte remegő hangon.

Nem tudtam hazudni neki. Csak annyit mondtam:

– Mindent megteszek, hogy veletek maradjak.

Aztán imádkoztunk együtt. Nem voltam különösebben vallásos korábban, de most kapaszkodót kerestem. Minden este elmondtuk a Miatyánkot. Néha úgy éreztem, csak a hit tart életben.

A kemoterápia mellékhatásai borzalmasak voltak. Hajam hullani kezdett, bőröm sápadt lett, és minden falat étel undorított. Gábor próbált főzni nekem levest, de csak a szagától is rosszul lettem.

– Ne haragudj – mondtam neki sírva –, de nem bírom megenni.

Ő csak megölelt.

– Nem baj, Kati. Majd eszel később.

A családunkban is feszültségek támadtak. Anyósom szerint túl sokat panaszkodom.

– Régen az emberek nem siránkoztak ennyit – mondta egyszer vacsora közben. – Erősebbnek kell lenned!

Majdnem ráordítottam, de visszafogtam magam. Gábor később bocsánatot kért helyette is.

– Tudod, anyám ilyen. Nem érti ezt az egészet.

A barátaim közül többen eltűntek. Mintha féltek volna attól, hogy a betegség ragályos. Csak Zsuzsa maradt mellettem; ő minden héten eljött egy kis süteménnyel és pletykával.

– Tudod, Kati – mondta egyszer –, ha valaki kibírja ezt, az te vagy. Mindig te voltál a legerősebb köztünk.

De én nem éreztem magam erősnek. Egyik éjjel úgy éreztem, feladom. Fájt minden porcikám, és úgy éreztem, nincs tovább értelme küzdeni. Akkor Gábor odabújt mellém az ágyba.

– Kati, emlékszel arra a balatoni nyaralásra? Amikor Anna még kicsi volt?

Elmosolyodtam.

– Igen… amikor eltévedtünk Tihanyban.

– Akkor is azt mondtad: „Nem baj, majd megtaláljuk az utat.” Most is megtaláljuk – mondta halkan.

Ez adott egy kis erőt. Másnap reggel újra imádkoztam. Nem kértem csodát; csak annyit kértem Istentől, hogy adjon még egy napot a családommal.

A kezelések hónapokig tartottak. Volt olyan nap, amikor azt hittem, sosem lesz vége. De lassan javulni kezdtem. Az orvos egyszer csak azt mondta:

– Katalin, úgy tűnik, jól reagál a kezelésre.

Gábor sírva fakadt örömében. Anna ugrált körülöttem.

De a félelem sosem múlt el teljesen. Minden kontroll előtt rettegtem: mi van, ha visszajön? Mi van, ha mégsem gyógyulok meg teljesen?

Most már tudom: nem csak a testemmel kellett harcolnom, hanem a lelkemmel is. A hit adott erőt – nem csak Istenbe vetett hit, hanem abba is, hogy van értelme küzdeni azokért, akiket szeretek.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, nézem Annát és Gábort a kertben nevetni. És arra gondolok: vajon hányan érzik magukat egyedül ebben a harcban? Hányan mernek segítséget kérni? Vajon tényleg csak a hit segíthet át a legnehezebb időszakokon?