Egy februári estén a mancsai vére nyomokat hagytak a konyhakövön, miközben én tehetetlenül ültem a kerekesszékben, és csak reméltem, hogy nem történt komolyabb baja. Ő, a bozontos fekete keverék, akit csak egy hónapja ismertem, már most fontosabb volt nekem, mint bárki az utóbbi években. Amikor minden, amit ismertem, szétesett, ő volt az első, aki mellettem maradt, és végül ő indított el a változás útján.