Egy szürke, esős délutánon, mikor már magam sem tudtam, miért maradok ezen a világon, egy kóbor kutya – Rozsdás – mentette meg lassan, lépésről lépésre az életemet. A depresszióm mélyén, elidegenedve a családomtól, sosem gondoltam volna, hogy egy nyirkos bundájú, lógó fülű keverék lehet az, aki miatt újra vállalok döntéseket – és kockázatot. Rozsdás nemcsak a magányomat oldotta fel, hanem visszarángatott az emberek közé is, miközben egy pillanatra sem voltam biztos benne, akarok-e még egyszer kötődni.