Egyedül a boldogságban: Judit története a második esélyről

– Judit, miért nem hívod fel a gyerekeidet? – kérdezte Éva, a szomszédasszonyom, miközben a konyhaasztalomnál ültünk, és a harmadik csésze kávét kortyolgattuk.

Sóhajtottam. – Minek? Zsófi Londonban dolgozik, Gergő meg Pécsen él a családjával. Mindig sietnek, mindig elfoglaltak. Már megszoktam a csendet.

Éva csak bólintott, de láttam rajta, hogy sajnál. Aztán elment, én pedig egyedül maradtam a lakásban, ahol minden zugban ott visszhangzott a múlt: a gyerekek nevetése, a férjem hangja, amikor még szeretett. Vagy legalábbis azt hittem, hogy szeret.

Három éve történt, hogy László elment. Egyik este hazajött, leült velem szemben, és azt mondta: „Judit, én már nem vagyok boldog. Szerelmes lettem valaki másba.” Nem kiabáltam, nem sírtam. Csak ültem ott bénultan, mint akit leforráztak. Másnap összepakolt, és elment. Azóta csak egyszer láttam: Zsófi esküvőjén. Akkor is csak biccentettünk egymásnak.

Az első év maga volt a pokol. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy hatalmas súly nehezedne a mellkasomra. A lakás túl nagy lett kettőnk után egyedül. A közös képeket elraktam egy dobozba, de néha elővettem őket, és sírtam. Aztán lassan megszoktam az egyedüllétet. Megtanultam magamnak főzni, magamnak mosni, magamnak ünnepelni a születésnapomat.

Aztán tavaly ősszel történt valami váratlan. Egyik este Éva áthívott vacsorára, és bemutatott egy férfinak: Tamásnak. Özvegy volt már tíz éve, két felnőtt lánya élt Németországban. Magas volt, jóképű, kedvesen mosolygott rám.

– Judit, örülök, hogy megismerhetlek – mondta mély hangján.

Aznap este először éreztem valami izgalmat hosszú idő után. Tamás másnap felhívott, elhívott sétálni a Margitszigetre. Sokat beszélgettünk: gyerekekről, házasságról, veszteségekről. Úgy tűnt, végre valaki igazán megért.

Hetekig találkozgattunk. Tamás figyelmes volt: virágot hozott, meghallgatta minden gondomat. Egyik este vacsorát főzött nálam – rakott krumplit –, és amikor elmosogattunk, halkan megszólalt:

– Judit, szerintem mi ketten újrakezdhetnénk az életet.

A szívem hevesen vert. Annyira vágytam arra, hogy újra szeressenek! De valami mégis visszatartott. Nem tudtam pontosan megfogalmazni mi az – talán a félelem attól, hogy újra csalódok.

A kapcsolatunk egyre komolyabb lett. Tamás gyakran nálam aludt, hétvégén együtt kirándultunk Visegrádra vagy Szentendrére. De ahogy telt az idő, apró repedések jelentek meg köztünk.

Egyik este Tamás ingerülten szólt rám:

– Miért beszélsz annyit Lászlóról? Már rég el kellett volna engedned!

Meglepett a hangja keménysége. – Nem tudom csak úgy kitörölni az életemből – válaszoltam halkan.

– De engem választottál! – mondta dühösen.

Akkor először éreztem azt, hogy Tamás nem ismer igazán. Hogy csak azt akarja látni belőlem, amit ő elképzelt magának: egy vidám, gondtalan nőt, aki készen áll új életet kezdeni. De én tele voltam sebekkel.

A gyerekeim sem fogadták örömmel Tamást. Zsófi telefonon sírt nekem:

– Anya, miért kell neked most új kapcsolat? Miért nem vagy elégedett azzal, ami van?

– Mert magányos vagyok – suttogtam.

– Mi is azok vagyunk néha – felelte Zsófi –, de attól még nem keresünk valakit csak azért, hogy ne legyünk egyedül.

Gergő is rideg volt velem. Karácsonykor csak fél órára jöttek át az unokákkal; Tamást meg sem hívták az asztalhoz.

Aztán egy este Tamás váratlanul bejelentette:

– Judit, szerintem költözzünk össze. Eladom a lakásomat Zuglóban, és idejövök hozzád.

Pánik tört rám. Hirtelen minden túl gyorsnak tűnt. Nem akartam elveszíteni azt a kevés szabadságot sem, amit hosszú évek alatt visszaszereztem magamnak.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban kimentem a konyhába, leültem a hideg csempére és sírtam. Rájöttem: egész eddig csak menekültem a magány elől – de közben sosem kérdeztem meg magamtól: mit akarok igazán?

Másnap reggel Tamásnak őszintén elmondtam:

– Sajnálom, de nem tudok veled élni. Szükségem van arra, hogy megtanuljak boldog lenni egyedül is.

Tamás csalódott volt és dühös is egy kicsit. De végül bólintott.

Azóta eltelt fél év. Néha hiányzik Tamás társasága – de már nem félek az egyedülléttől. Megtanultam szeretni azt a csendet, ami régen annyira fájt. Újra elkezdtem festeni; minden reggel futok a Városligetben; néha találkozom Évával egy pohár borra.

A gyerekeim lassan elfogadják az új életemet – vagy legalábbis már nem próbálnak irányítani.

Most már tudom: nem attól leszünk boldogok, ha valaki mellettünk van – hanem attól, ha önmagunkkal is békében tudunk élni.

Vajon hányan vannak még így ebben az országban? Hány nő ül most is csendben egy konyhaasztal mellett – és várja, hogy valaki vagy valami majd boldoggá teszi? Talán ideje lenne megtanulni: néha elég csak önmagunkat választani.