Az illúziók romjai: Egy magyar nő története a megtévesztésről és újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam Gáborra, miközben a kezem remegett, és a gyomromban kavargott a hányinger. – Terhes vagyok, és te végig hazudtál nekem!

A nappali sarkában álltam, a régi szőnyegen, amit még anyámtól kaptam, amikor összeköltöztünk. Gábor arca sápadt volt, a tekintete elkerülte az enyémet. A telefonja ott hevert az asztalon, rajta az üzenetek, amiket nem nekem írt. Az a név – „Kata” – égette a szememet.

– Anna, kérlek… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni. A könnyeim már folytak, de nem érdekelt. Az egész testem remegett a dühtől és a csalódottságtól.

Nem így képzeltem el az életemet. Mindig azt hittem, hogy mi mások vagyunk. Hogy Gábor tényleg szeret, hogy mi ketten majd együtt öregszünk meg egy kis házban valahol a Balaton-felvidéken. Hogy majd együtt nevetünk a gyerekeinken, és minden este egymás karjában alszunk el. Ehelyett most itt állok, egyedül, egy hazugság romjai között.

Aznap este minden megváltozott. Anyámhoz menekültem, aki már az ajtóban várt rám. – Mi történt, kicsim? – kérdezte aggódva, miközben átölelt. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam a vállán. Ő csak simogatott, mint gyerekkoromban, amikor elestem a játszótéren.

Másnap reggel Gábor hívott. Nem vettem fel. Üzenetet írt: „Sajnálom. Magyarázatot érdemelsz.” De mit lehet erre mondani? Hogy hónapok óta kettős életet él? Hogy amikor azt mondta, túlórázik a munkahelyén a XIII. kerületi irodában, valójában Katával volt? Hogy minden közös tervünk csak illúzió volt?

A családom persze rögtön véleményt formált. Anyám szerint „az ilyen férfi nem változik meg soha”, apám csak annyit mondott: „Jobb most megtudni, mint tíz év múlva.” A húgom, Zsófi viszont azt mondta: – Anna, gondolj a babára! Nem maradhatsz örökké dühös.

De hogyan lehet nem dühösnek lenni? Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki elvette tőlem a biztonságot és a jövőbe vetett hitemet?

Hetekig nem mentem vissza a lakásba. Gábor próbált elérni, egyszer még az anyám háza előtt is megjelent. – Anna, kérlek! Hallgass meg! – kiabálta az utcán. A szomszédok kíváncsian lesték az ablakból. Én csak becsaptam az ajtót.

A terhességem közben egyre nehezebb lett. Egyedül jártam orvoshoz, egyedül vettem meg az első kis rugdalózót a Lehel piacon. Minden alkalommal, amikor megláttam egy boldog párt babakocsival, összeszorult a szívem.

Egy este Zsófi leült mellém a kanapéra.
– Anna, mi lenne, ha beszélnél Gáborral? Legalább annyit megérdemel tőled is, hogy elmondja az igazat.
– És ha csak még jobban fájna? – kérdeztem keserűen.
– Akkor legalább tudod, hogy mindent megtettél.

Végül rászántam magam. Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Gábor fáradtnak tűnt, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen.
– Anna… – kezdte halkan. – Nem akartalak bántani. Katával régen volt valami köztünk, de azt hittem vége… Aztán újra felbukkant az életemben… Elveszítettem a fejem.
– És most mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Veled akarok lenni. Veletek…

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem őt, és azon gondolkodtam: vajon tényleg képes lenne változni? Vagy csak fél attól, hogy elveszít mindent?

A következő hetekben próbáltam összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz is – Judit nénihez –, aki azt mondta: „Anna, most magadra kell figyelned. A gyerekednek egy erős anyára van szüksége.”

A családomban is feszültség lett. Anyám nem akarta hallani Gábor nevét sem; apám egyszerűen ignorálta az egészet; Zsófi viszont titokban beszélt vele néha.

A szülés előtt két héttel Gábor újra megjelent. Egy csokor virágot hozott és egy levelet.
– Anna… Tudom, hogy mindent elrontottam. De szeretném jóvátenni…

A levelet este olvastam el. Őszinte volt benne: leírta minden hibáját, félelmét és azt is, hogy mennyire fél attól, hogy nélkülem kell élnie.

A kisfiam megszületett egy esős májusi hajnalon. Egyedül voltam a kórházban – csak Zsófi jött be hozzám látogatni. Amikor először fogtam a karomban Bencét, minden haragom eltűnt egy pillanatra. Csak ő számított.

Gábor később jött be hozzánk. Megfogta Bence kezét és sírt.
– Kérlek… Adj még egy esélyt!

Nem tudtam rögtön válaszolni neki. Azóta is minden nap ezen gondolkodom: vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent elölről kezdeni egyedül?