A nővérem párkereső kalandja: Egy budapesti szerelem keresése
– Már megint egyedül vagy, Zsófi? – csattant fel Nikolett hangja, miközben a fürdőszobatükör előtt álltam, és próbáltam eltüntetni a szemem alatti karikákat. – Ma este nem maradhatsz itthon! Elég volt ebből a remeteéletből!
– Nikó, fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam, és holnap is korán kelek – próbáltam védekezni, de ő már a ruhásszekrényemet túrta.
– Ez nem kifogás! Ma este elmegyünk az Instantba. Ki tudja, talán ott vár rád az igazi! – mosolygott rám huncutul.
A szívem összeszorult. Már megint. Mióta anyu meghalt, Nikolett vette át az irányítást az életem felett. Mindig tudta, mit akar – és azt is, hogy mit kellene akarnom. Én viszont csak sodródtam az eseményekkel, miközben a nagymamánk, Bözsi néni minden vasárnap ebédnél arról faggatott: „Na és mikor lesz már esküvő?”
Aznap este mégis beadom a derekam. Nikolett ragyogóan néz ki: vörös rúzs, magas sarkú, magabiztos mosoly. Én egy egyszerű fekete ruhát választok, de így is úgy érzem magam mellette, mintha árnyék lennék.
Az Instantban mindenki Nikolettet nézi. Ő nevet, táncol, és pillanatok alatt három fiú is meghívja egy italra. Én a pultnál ülök, és próbálom elkerülni a szemkontaktust bárkivel. Egy srác odalép hozzám.
– Szia! Te is Nikolett barátnője vagy? – kérdezi.
– Nem… a húga vagyok – motyogom.
– Hát persze – mosolyog gúnyosan, majd visszafordul Nikoletthez.
Hazafelé Nikolett lelkesen meséli, mennyire jól érezte magát. Én csak hallgatok. Másnap reggel Bözsi néni már vár minket a konyhában.
– Na, lányok! Hogy telt az este? Zsófikám, találtál már valakit? Tudod, az idő múlik…
Nikolett közbevág:
– Ne aggódj, mama! Zsófi nagyon válogatós. De majd én segítek neki!
Bözsi néni sóhajt egy nagyot:
– Az apád is ilyen volt… mindig halogatott mindent. Aztán mire észbe kapott, már késő volt.
A szavak belém marják magukat. Vajon tényleg lemaradok valamiről? Vagy csak más tempóban élek?
Nikolett újabb tervet eszel ki: regisztrál nekem egy társkeresőre. A profilomhoz azt írja: „Romantikus lelkű könyvmoly keresi társát hosszú sétákhoz és mély beszélgetésekhez.”
– Ez túl nyálas – tiltakozom.
– Bízd csak rám! – legyint Nikolett.
Az első randi egy kávézóban van. A fiú, Gergő, kedvesnek tűnik, de folyton csak magáról beszél. A második randin Zoltán jelenik meg: ő tíz évvel idősebb nálam, és már az első öt percben megkérdezi, mikor akarok gyereket.
Otthon Nikolett nevetve meséli Bözsi néninek:
– Zsófi tényleg mágnesként vonzza a furcsákat!
Én viszont egyre inkább úgy érzem: ez nem nekem való. Egy este Nikolett bejelenti:
– Van egy ötletem! Elmegyünk a Margitszigetre futni. Ott csupa sportos fiú van!
A szigeten persze Nikolettet mindenki megbámulja. Egy magas srác odalép hozzánk:
– Sziasztok! Együtt futtok?
– Igen! – vágja rá Nikolett.
– Akkor csatlakozhatok?
Nikolett rám kacsint:
– Persze! Zsófi is örülne neki.
Futás közben lihegve próbálok lépést tartani velük. A fiú végül Nikolettet hívja el vacsorázni.
Otthon Bözsi néni újabb kérdésekkel bombáz:
– Zsófikám, miért nem vagy olyan bátor, mint a nővéred? Régen minden lány férjhez ment húszévesen!
Ekkor elszakad nálam a cérna.
– Mama! Nem akarok csak azért férjhez menni, mert elvárják tőlem! Nem akarok úgy élni, mint te vagy anya… mindig másoknak megfelelni!
Csend lesz. Nikolett rám néz – most először látom rajta a bizonytalanságot.
Másnap Nikolett bejön a szobámba.
– Sajnálom… Talán túlzásba vittem ezt az egészet. Csak azt akartam, hogy boldog legyél.
– Tudom… De nekem idő kell. Nem akarok kompromisszumot kötni csak azért, hogy ne legyek egyedül.
Nikolett leül mellém az ágyra.
– Tudod… néha én is félek attól, hogy rosszul választok. Csak annyira szeretném, ha neked sikerülne…
Megöleljük egymást. Bözsi néni az ajtóból figyel minket.
Azóta kevesebbet beszélünk randikról. Inkább arról beszélgetünk Nikolettel, hogy mit szeretünk igazán: ő táncolni jár, én könyveket olvasok és néha elmegyek egyedül moziba. Néha mégis elbizonytalanodom: vajon tényleg jól döntök? Mi van, ha egyszer tényleg késő lesz?
De aztán eszembe jut: nem lehet siettetni azt, ami fontos. A boldogságot nem lehet kierőszakolni – sem klubokban, sem társkeresőkön.
Vajon tényleg baj-e, ha valaki más tempóban talál rá a szerelemre? Ti mit gondoltok: érdemes engedni a családi nyomásnak vagy inkább hallgassunk a saját szívünkre?