A tavaszi nagytakarítás: Amikor a férjem visszaköltözött az anyjához

– Gábor, ezt most tényleg megtartod? – kérdeztem, miközben egy poros, törött lámpabúrát tartottam a kezemben. A garázsban álltunk, körülöttünk halmokban a régi újságok, biciklikerekek, sosem használt barkácsszerszámok és egy doboznyi üres befőttesüveg. A tavaszi nagytakarításnak indult hétvége már az első órában veszekedéssé fajult.

Gábor arca elkomorult. – Az apámé volt. Nem értheted.

Azt hiszem, ekkor éreztem először, hogy valami végleg megváltozott köztünk. Nyolc éve vagyunk házasok, és mindig is tudtam, hogy Gábor szeret gyűjtögetni. De azt hittem, ez csak egy ártalmatlan hóbort. Most viszont úgy tűnt, mintha minden tárgyhoz egy darab lelkét kötötte volna.

– Nem lehet mindent megtartani! – csattantam fel. – Már alig férünk el a garázsban! A gyerekek biciklijét sem tudjuk hova tenni!

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel. – Ezek nekem fontosak. Te nem érted…

– Mit nem értek? Hogy egy törött lámpabúra fontosabb, mint a családod?

A szavak kiszakadtak belőlem, mielőtt átgondolhattam volna őket. Gábor arca eltorzult a fájdalomtól. Egy pillanatig azt hittem, sírni fog.

– Tudod mit? – mondta halkan. – Elmegyek anyámhoz pár napra. Talán ott jobban értékelnek.

Azzal kiment a garázsból, és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam a káosz közepén, kezemben egy jelentéktelennek tűnő tárggyal, ami most hirtelen mindennél súlyosabb lett. Aznap este Gábor tényleg elment. A gyerekek kérdezgették, hol van apa, én pedig csak annyit mondtam: „El kellett intéznie valamit.”

Az első éjszaka nélküle furcsán csendes volt a lakás. A gyerekek hamar elaludtak, de én órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl messzire mentem? Vagy ő az, aki nem hajlandó változni?

Másnap reggel anyósom hívott. – Zsuzsa, beszélhetnénk? Gábor itt van nálam, de nagyon maga alatt van.

Elmentem hozzájuk. Az anyósom kávéval kínált, és leültetett a nappaliban.

– Tudod, Gábor mindig is ilyen volt – kezdte halkan. – Már gyerekkorában is mindent elrakott. Az apja halála után csak rosszabb lett.

– De ez már túl sok – mondtam fáradtan. – Nem lehet így élni.

Gábor ekkor lépett be a szobába. Sápadt volt és fáradt.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam elmenni, de úgy éreztem, nem értesz meg.

– Én is sajnálom – feleltem. – De nem tudom tovább nézni, ahogy mindent magad köré gyűjtesz. Ez már nem csak rólad szól.

Hosszú csend következett. Anyósom kiment a konyhába, hogy magunkra hagyjon minket.

– Félek kidobni dolgokat – vallotta be Gábor végül. – Attól félek, ha elengedem őket, elveszítem az emlékeimet is.

– De mi lesz velünk? Mi lesz a jelenünkkel? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor csak nézett rám. – Nem tudom…

Hazamentem anélkül, hogy bármit megoldottunk volna. A következő napokban minden este telefonáltunk, de egyikünk sem tudta igazán kimondani, mit szeretne. A gyerekek egyre nyugtalanabbak lettek.

Egy héttel később Gábor hazajött. Nem szólt semmit, csak leült mellém a kanapéra.

– Próbáljuk meg együtt – mondta végül. – Segíts nekem… de kérlek, ne dobd ki mindent egyszerre.

Megfogtam a kezét. – Rendben. De beszélnünk kell valakivel erről. Együtt.

Így kezdődött az új fejezet az életünkben: családterápia, kompromisszumok és rengeteg türelem. Még mindig vannak viták a garázs miatt, de már nem érzem magam egyedül ebben a harcban.

Néha azon gondolkodom: vajon hány házasság megy tönkre ilyen apróságokon? Miért olyan nehéz elengedni a múltat és egymást választani helyette? Vajon ti mit tennétek a helyemben?